Ugrás a fő tartalomra

Vihar

   Lena félt viharban. Valójában nagyon szerette, csodálta ezt az elképesztő jelenséget, szeretett bőrig ázni is, a villámok és dörgések közötti időt számolni, és a csata utáni elázott világ ébredését. De a viharban van valami olyan erő, ami borzongást kelt, és amitől Lena mindig átérezte, hogy milyen pillanatnyi, pöttöm része ő a világnak, és mekkora csoda az, hogy mégis egy egész világ az övé. A tenger viharjai még hatalmasabbak és ijesztőbbek. Lena sosem látott még tengeri vihart. Hallani hallotta már, de ha látták messziről, hogy közeleg, behúzódtak a házak mögé, beültek a cukrászdába vagy a könyvtárba.
   Délutánra nagy vihart jósoltak. Eredetileg úgy tervezték, hogy egész napos bringázást csapnak, átpedáloznak a szomszéd kisvárosba, ott töltik a napot, este jönnek csak haza. Így viszont csak röplabdázni mentek le délelőtt a partra, délutánra szétszéledtek.
    Lena ebéd után a kosarába dobott egy esőkabátot meg uzsonnát, a biztonság kedvéért még meleg pulcsit is eltett, gumicsizmába bújt (pedig még ragyogott a nap), és átsietett Mandorhoz. A fiú meglepetten nézett végig rajta.
   - Hová készülsz?
   - Van kedved kijönni a csónakházba vihart nézni?
   - Hogy mit? Tök hideg lesz!
   - Hoztam pulcsit.
   - Ja, az mindjárt más. Várj egy pillanatot - Mandor is leakasztott egy dzsekit a fogasról cipőbe bújt, bezárta az ajtót. Végül is teljesen mindegy, mit csinál délután.
   - Meddig akarunk maradni? - bizonytalanodott el.
   - Van kaja is...
   - Nincs kérdésem!
   Kikapta Lena kezéből a kosarat, beledobta a dzsekijét és elindultak. A csónakház a strandon túl volt, ahol a hegyről lefolyó kis folyó a tengerbe ömlött. Több csónakház is állt a part mentén, evezős és vitorlás csónakokkal, az a bizonyos csónakház azonban a tengerhez legközelebb eső volt, és télen-nyáron nyitva állt, igaz nem is igen volt féltenivaló benne. Egy nagy ajtó nyílt az oldalán, ott lehetett (volna) betolni a kiskocsit, amire kiemelik a csónakot. Lena kitárta a tengerre néző ajtókat, a víztől tisztes távolságban letelepedtek. Épp időben értek fedő alá, mert már menet közben elborították a fenyegető fekete fellegek az eget, és hamarosan meghallották az első koppanásokat a bádogtetőn. A tétova hangok egyre sűrűbbek lettek, hamarosan hatalmas, kövér esőcseppek záporoztak a fejük felett, csorogtak le a hullámlemez völgyeiben, hogy messzire spriccelve földet érjenek. És aztán jöttek az első villámlások, dörgések. Messziről, a tenger felől közeledett a vihar, korbácsolta a vizet a szél, hatalmas hullámokat kavart. A folyó is locsogott derekasan, de közelébe se érhetett a tomboló tenger zajának. Az egyre hangosabb mennydörgések meg-megremegtették csónakházat.
   Mandort mindez a legkevésbé sem zavarta. Csak mosolygott magában Lenán, amikor egy-egy váratlan csattanásnál hirtelen belé kapaszkodott vagy összerezzent, ha ráfröccsent a víz valahonnan. Lena csodálattal bámulta a tomboló vihart. Most, hogy nem egyedül volt, egyáltalán nem félt, csak megijedt olykor.
   Nagyon lehűlt a levegő, jól esett a forró kakaó, amit a termoszban hoztak. Mire a végére jártak az elemózsiának, a fekete felhők is elúsztak, kitisztult az ég. Lena még sohasem járt a parton rögtön a vihar után. Mintha teljesen más bolygón lett volna. Végignézték az ismerős helyeket, mindent meg kellett nézni.
    Egy lemaradt felhő még gyors záport szórt a vidékre, amitől persze bőrig áztak, mert az esőkabát a kosárban maradt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint