Lena félt viharban. Valójában nagyon szerette, csodálta ezt az elképesztő jelenséget, szeretett bőrig ázni is, a villámok és dörgések közötti időt számolni, és a csata utáni elázott világ ébredését. De a viharban van valami olyan erő, ami borzongást kelt, és amitől Lena mindig átérezte, hogy milyen pillanatnyi, pöttöm része ő a világnak, és mekkora csoda az, hogy mégis egy egész világ az övé. A tenger viharjai még hatalmasabbak és ijesztőbbek. Lena sosem látott még tengeri vihart. Hallani hallotta már, de ha látták messziről, hogy közeleg, behúzódtak a házak mögé, beültek a cukrászdába vagy a könyvtárba.
Délutánra nagy vihart jósoltak. Eredetileg úgy tervezték, hogy egész napos bringázást csapnak, átpedáloznak a szomszéd kisvárosba, ott töltik a napot, este jönnek csak haza. Így viszont csak röplabdázni mentek le délelőtt a partra, délutánra szétszéledtek.
Lena ebéd után a kosarába dobott egy esőkabátot meg uzsonnát, a biztonság kedvéért még meleg pulcsit is eltett, gumicsizmába bújt (pedig még ragyogott a nap), és átsietett Mandorhoz. A fiú meglepetten nézett végig rajta.
- Hová készülsz?
- Van kedved kijönni a csónakházba vihart nézni?
- Hogy mit? Tök hideg lesz!
- Hoztam pulcsit.
- Ja, az mindjárt más. Várj egy pillanatot - Mandor is leakasztott egy dzsekit a fogasról cipőbe bújt, bezárta az ajtót. Végül is teljesen mindegy, mit csinál délután.
- Meddig akarunk maradni? - bizonytalanodott el.
- Van kaja is...
- Nincs kérdésem!
Kikapta Lena kezéből a kosarat, beledobta a dzsekijét és elindultak. A csónakház a strandon túl volt, ahol a hegyről lefolyó kis folyó a tengerbe ömlött. Több csónakház is állt a part mentén, evezős és vitorlás csónakokkal, az a bizonyos csónakház azonban a tengerhez legközelebb eső volt, és télen-nyáron nyitva állt, igaz nem is igen volt féltenivaló benne. Egy nagy ajtó nyílt az oldalán, ott lehetett (volna) betolni a kiskocsit, amire kiemelik a csónakot. Lena kitárta a tengerre néző ajtókat, a víztől tisztes távolságban letelepedtek. Épp időben értek fedő alá, mert már menet közben elborították a fenyegető fekete fellegek az eget, és hamarosan meghallották az első koppanásokat a bádogtetőn. A tétova hangok egyre sűrűbbek lettek, hamarosan hatalmas, kövér esőcseppek záporoztak a fejük felett, csorogtak le a hullámlemez völgyeiben, hogy messzire spriccelve földet érjenek. És aztán jöttek az első villámlások, dörgések. Messziről, a tenger felől közeledett a vihar, korbácsolta a vizet a szél, hatalmas hullámokat kavart. A folyó is locsogott derekasan, de közelébe se érhetett a tomboló tenger zajának. Az egyre hangosabb mennydörgések meg-megremegtették csónakházat.
Mandort mindez a legkevésbé sem zavarta. Csak mosolygott magában Lenán, amikor egy-egy váratlan csattanásnál hirtelen belé kapaszkodott vagy összerezzent, ha ráfröccsent a víz valahonnan. Lena csodálattal bámulta a tomboló vihart. Most, hogy nem egyedül volt, egyáltalán nem félt, csak megijedt olykor.
Nagyon lehűlt a levegő, jól esett a forró kakaó, amit a termoszban hoztak. Mire a végére jártak az elemózsiának, a fekete felhők is elúsztak, kitisztult az ég. Lena még sohasem járt a parton rögtön a vihar után. Mintha teljesen más bolygón lett volna. Végignézték az ismerős helyeket, mindent meg kellett nézni.
Egy lemaradt felhő még gyors záport szórt a vidékre, amitől persze bőrig áztak, mert az esőkabát a kosárban maradt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése