Irodalom óra volt az utolsó, utána szélnek eredt az osztály. Lena, Katrin, Jon és Lilli elhatározták, hogy a fárasztó nap után kiülnek kicsit egy mólóra. Lena javasolta, hogy vegyenek előtte a piacon egy kiló sárgabarackot, jólesik az édes, leves gyümölcs ebben a melegben. Útközben az utolsó óra nagy vitáját folytatták.
Az irodalmat Varcais tanárnő tanította nekik. Azért szerették őt nagyon, mert mindenben felnőttként kezelte őket, de arra nagyon ügyelt, hogy csak olyan keretek közé vezesse őket, ahol tényleg képesek felnőttként viselkedni. Mindig azt mondta, hogy csak azt kell megtanulniuk, ami nélkülözhetetlen az irodalom megértéséhez, bár ők erről nem voltak meggyőződve... Igaz, ami igaz, az életrajzokból csak olyan adatok kellettek, amik valóban közelebb visznek a költőhöz és a korhoz, ezzel segítve a mű befogadását. De az irodalom tudományából is beléjük vert egy jó adag stílust, formát, költői eszközt és miegymást. Az volt az érdekes, hogy ezek a száraz tények az órának sokszor a harmadát sem tették ki, vagy éppen úgy beépültek az érdekes részek közé, hogy fel sem tűntek. A számonkérések viszont kegyetlenek voltak. Az volt a szerencse, hogy mindig megbújtak alkotó és véleménynyilvánító feladatok is benne, amit ha az ember komolyan vett, gyakorlatilag közepesnél nem lehetett rosszabb jegyet kapni. És mi történt az óra többi részében? Először is Varcais tanárnő ugyan sokat olvastatott a diákjaival, de nagyon lelkiismeretesen, osztályra, néha akár személyre szabottan válogatta a műveket, és az órai feldolgozásban is nagyon leleményes volt. Ahogy idősödtek a diákjai, egyre többet hagyta, hogy ütközzenek a vélemények és izgalmas, építő viták kerekedjenek. Most éppen arról, hogy létezik-e örök szerelem. Létezik-e olyan, hogy mindent megváltó nagy szerelem, érdemes-e várni rá, és kitarthat-e az élet végéig...
A lányokat nagyon felkavarta ez a téma, ugyanis kiderült, hogy korántsem gondolja mindenki úgy, hogy az élet úgy van megírva, mint a népmesékben... Voltak, akik először szembesültek ezzel. A fiúk már hamarabb rájöttek, hogy az élet nem lányregény, és nem féltek ezt a lányok szemébe mondani. Persze, akadtak romantikusabb lelkű ifjak és materialistább szemléletű hölgyek is, de ettől csak még izgalmasabb lett az egész. Habár Jon szerint annyira azért mégsem volt fergeteges a téma, hogy késő délutánig ezt tárgyalják, megvolt a kellő motivációja, hogy a lányokkal tartson a mólóra, és ha azt akarta, hogy Lilli egy kicsit is felfigyeljen rá, meg kellett erőltetnie magát, hogy időnként hozzászóljon a magas röptű társalgáshoz.
- Én egy kicsit bezavarodtam most... - vallotta be Katrin - ... mármint eddig is tudtam valahol, hogy nem úgy működik, hogy szőke herceg, meg fehér ló, de akkor is hiszek benne, hogy egyszer rám talál a nagy szerelem...
- Jó, mert nem véletlen, hogy minden mese, regény, történet erre a kaptafára megy! - tiltakozott Lilli.
- Persze, hogy nem. Különben nem olvasna senki, ha nem lenne a könyvekben béke meg szeretet - vonta meg a vállát Jon.
- A népmeséket nem azért írták, hogy magas példányszámot produkáljon! - feleselt vissza Katrin.
- Legalábbis amíg csak mondták, addig biztos nem... - nevetett Lena.
- De most komolyan! Szerintetek hogy van ez? - nézett a barátaira Katrin - Lena?
- Nem tudom... - gondolkozott el Lena, közben ujjaival megpróbált kettéválasztani egy sárgabarackot. - Kell, hogy igaz legyen, ami a mesékben van. A mese mindent tud az életről. De fogalmam sincs, még túl keveset értek az életből ahhoz, hogy értsem a meséket... - gyorsan lenyalta a sárga, édes levet, ami kis híján a könyökéig szaladt - Például, szerintem sose voltam igazán szerelmes.
- És Marc? - piszkálódott Jon.
- Herceg, csak nem az enyém - Lena nagy mozdulattal a tengerbe hajította a barackmagot - Az nincs kizárva a népmesékben, hogy a királylányok délcegnek, kedvesnek találjanak más hercegeket is a sajátjukon kívül. De amikor megjelenik a fehér lovas, akkor minden további nélkül biztosak abban, hogy rá vártak egész életükben.
- Na, ez biztos nincs így - tiltakozott Katrin.
- Nem mindig ismerik fel elsőre egymást az emberek - helyeselt Jon.
- És mi van az álruhás hercegekkel? Az elvarázsolt királykisasszonyokkal? Erre is vannak mesék... - vetette fel Lilli.
- Az igaz.
- Van még barack? - kereste Jon a dobozt.
- Tessék, az utolsó - kínálta Lilli.
Egy darabig nem szóltak.
- Szóval, hihetek még a mesékben? - nézett a többiekre Katrin.
- Én hiszek bennük - mosolygott Lilli.
- Jól teszed... - mormogta Jon.
Lena összetaposta az üres műanyag dobozt, és a móló menti szemetes felé hajította. Nem talált, vagy egy fél méterrel mögé dobta. Nagyot nevettek, aztán összeszedték magukat és a dobozt, és lassan elindultak a város felé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése