Lena és Nilot egy letakart kis kosárral és titokzatos arccal indultak el a hétvégi vásárba. Természetesen érdeklődve körbejártak mindent, de kivételesen végig szem előtt tartották, melyik standnál szeretnének végül kikötni. Sok ismerőssel találkoztak, kedvesen elbeszélgettek mindenkivel. Miután kellően kibámészkodták magukat, és látták, hogy a lufiárus előtt sem áll már kígyózó gyereksor, odamerészkedtek. Az apró, mogorva öregúr kissé furcsállva méregette őket, de szó nélkül adta el nekik a húsz, színes, héliummal töltött léggömböt. Sokáig nézett utánuk, ahogy sietős léptekkel eltűntek a templom melletti kis utcában.
Lena és Nilot pedig egyenesen a part felé tartottak. Gyorsan átvágtak az úton az autók között és lesiettek a homokos fövenyre. Itt Lena lekapta lábáról a magassarkút, táskájába dobta és mezítláb futott a nedves, hideg homokon. Nilot megelőzte, egy pillanat alatt fent termett a napozósziklán a kis kosárral, és kikapta Lena kezéből a luficsokrot, hogy ő is fel tudjon mászni.
Most Lenán volt a sor. Nilot fogta a csokrot és egyesével adogatta neki a lufikat. Lena a kosárból miniatűr, műanyagkupakokból készült kosarakat vett elő és a léggömbök szalagjára kötözte őket. A kész kis léghajókban lego-emberkék ültek, gondosan odaerősítve, nehogy az utazás alatt kipottyanjanak.
Mikor mind a húsz léghajó elkészült, egyesével felengedték őket, tízet-tízet. Nem volt nagy szél, a gyenge légmozgás szerencsére a part felé vitte az utazókat. Sokáig nézték a kis flottát, míg nem az utolsó lufi is eltűnt a szemük elől. Ekkor leugrottak a szikláról és visszasétáltak a főtérre, hogy megegyenek egy krémest, mielőtt hazamennének.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése