A Dióbolt facebook oldalán már jeleztem, milyen előnye van a szobafogságnak. A fotelfogság viszont mégiscsak kényelmetlenebb állapot. Habár egész jó, mert a fotel kartámlájára feltámasztva az óriás rajztáblámat, kitűnően tudok laptopozni. (Meg vacsorázni, amit a világ legaranyosabb húgocskája csinált ma meg nekem!) Rajztábla nélkül meg olvasni lehet jókat. Ma például befejeztem Blaha Lujza naplójának olvasását, amit kb. két hete kezdtem el.
A bevezetőn, amit a közreadó Csillag Ilona írt, kissé nehezen rágtam át magam, viszont sok hasznos információt tartalmazott Blaha Lujza életéről, amelyek a Naplóban nem feltétlen pontosan, vagy nem elég részletesen szerepeltek.
A Naplót úgy tizenpár éves korától 55 éves koráig írta, eleinte naplószerűen, később visszaemlékezés-szerűen, személyek, helyek köré csoportosítva történeteket, emlékeket. Érdekes korrajz az XIX. század második felének Magyarországáról, izgalmas a betekintés az akkori színházi világ kulisszái mögé. Blaha Lujza egyszerű, naiv, szeretettel teli személyisége, őszinte rácsodálkozása a nagyszerű emberekre és kíváncsisága nem csak az akkori közönségét, hanem engem is most magával ragadott. Lassan már írhatnám a listát, hogy mely híres személyekkel találkoztam volna szívesen; hát ő biztos rajta lenne, és nem is félnék a találkozástól, mert biztos vagyok benne, hogy kedvesen fogadna!
Pár idézet tőle:
"Egy intendáns nekem kezet csókolt; nohát ezt a kezemet elteszem örök emlékbe."
"... megkaptam a primadonna nevet is. Tyűha, primadonna! Ez már aztán valami. Vajon feljebb hordjam-e az orromat ezután? Vagy lejjebb? Megalkudtam magammal, és elhatároztam, hogy maradjon a piszém ott, ahol van, jó helyen van."
"Ha a nagyközönség tudná, hogy mi, színéznők, hányszor milyen rémítően betegen lépünk a színpadra, és alig veszik észre rajtunk; tudja Isten, mi még a betegséggel is komédiázunk. Gyakran megtörtént velem, hogy betegen mentem a színpadra, és meggyógyulva tértem haza. Az izgatottság, a közönség tapsa, az a színházi levegő nekünk a legjobb orvosságunk. Azért is bíztatnak bennünket, ha betegek vagyunk, csak mentül előbb fel, fel a színházhoz, ott meg fog gyógyulni. De úgy is van ez!"
"De az én figyelmemet és lelkemet már akkorra úgy uralta a Balaton, hogy minden egyéb alig érdekelt. Az a nagy víz olyan hatást tett rám, mintha úgy magához ölelni, magához édesgetni akarna."
"... számtalanszor megkérdezték tőlem, hogy hát igazán olyan szerelmes vagyok-e? [...] Jó Isten, hány kamrájának kellene lenni a szívemnek, ha én mindazokba szerelmes volnék, akikkel a színpadon oly szívesen, oly igazi mély érzéssel tudtam játszani!"
Megjegyzések
Megjegyzés küldése