Tajtékos napok

Már pár hete, hogy elolvastam, de még nem vettem a lelkierőt, hogy írjak is róla. A mesélést kicsit korábbról kezdem. 

   Nagy Audrey Tautou-rajongó vagyok, természetesen az Amelie óta. De a Coco avant Chanel legalább

akkora hatással volt rám, ha nem nagyobbal. Az Ameliet, azt hiszem négyszer, a Chanelt háromszor láttam már. Ha mindegyikhez még nem is volt szerencsém, de számon tartom Audrey filmjeit és tervbe vettem már a megnézésüket. Mivel akkor épp esélyem nem volt moziba menni, csak az agyam adattárának egy hátsó kispolcára dobtam be az infót, hogy a Tajtékos napok a legújabb Audrey film. Volt már egy ideje, eddig a megfelelő hívószóra várt.

   Már nincs sok idő hátra az albérletben, ezért igyekszem kihasználni a hatalmas könyvespolc kínálkozó lehetőségeit. Éppen olvasnivalót kerestem, amikor megakadt a szemem egy nagyon vékony kis Európa Zsebkönyves könyvecskén, Boris Vian Tajtékos napok c. regényén. Hirtelen eszembe jutott a film, és örvedeztem, hogy jaj, de jó, akkor legalább előbb elolvashatom.

   A hátoldalán az ajánló azt írta, hogy egy megható szerelmi regény, ami eredeti humorral döntögeti le az álértékeket, torz fintorokat vet a világra és végül a komédiának induló történet sötét tragédiába fordul. Na, ez így gyakorlatilag szóról szóra igaz, de szeretném a saját érzéseimet is hozzátenni. Idézgetni úgysem fogok belőle. Vannak jó szövegei, de ez olyan könyv, amiből nem szabad kiemelni csakúgy semmit.

   Ami nagyon megaragadott benne, hogy a maga szürreálisan idióta képein keresztül kegyetlenül igaz valóságot mutat be. Nem tudom, milyen szemüvegen keresztül nézte az író ezt a világot, de valami hihetetlen, hogy mennyire a lényeget látja. Nem tudom meghatározni a szemszöget, mert nem csupán az érzelmeket emeli ki a képekkel (pl. az egyre súlyosbodó beteg szobája szó szerint folyamatosan sötétedik és szűkül), hanem egy másik valóságot, ami valahogy mégis sokkal inkább esszenciája az életünknek, mint a puszta realitás. Megmagyarázhatlan. 

   A másik különlegesség, hogy a képeket, ahogy a hőseit körülvevő világot leírja, ha szóról szóra elképzelem, otrombák, visszataszítóak, sokszor ijesztőek, mégis végig az volt az érzésem, hogy ez a regény valami elképesztően gyönyörű! Nem tudok jobb szót találni rá. Gyönyörű. Nem nyálas, igazából nem szívszórító, vagy nem úgy, ahogy azt érteni szoktuk. Tragédia a vége, és még nem tudom, hol a feloldás, mert vártam, hogy jó vége legyen, de mégsincs bennem lázadás a tragédiája ellen. Azért sem írtam eddig róla, mert úgy érzem, hiába olvastam el, még nem ért véget bennem a történet.

   És, hogy valami érthetőt is írjak róla: szeretem a limonádé könyveket is, mert kell a kikapcsolódás, de rájöttem, hogy rajongva olvasom az olyan írók műveit, amikél NEM érzem azt, hogy jó, le kellene ülni a fenekmre, de ilyet én is tudnék írni. Az olyan szerzőket, akikből süt a zsenialitás, az egyéni látásmód, a hihetetlen hozzáértés és műveltéség a legkülönbözőbb szakterületekhez, a logika és természetesen a magával ragadó nyelvezet. Boris Vian ilyen.

   A könyv után még mindig érdekel a film. Kicsit tartok tőle, de egyelőre úgy gondolom, el fogom tudni határolni annyira a kettőt, hogy ne ütközzek meg nagyon, ha esetleg az adaptáció kicsit más, mint amit vártam. És gyanús, hogy ha egyszer sikerül megnéznem, arról is fogok írni. Már csak összehasonlításképpen is. Addig is szerzek a könyből egy saját példányt.