Lotti a szőnyegen üldögélt, ölében Sárgatalpúval, a játék kutyusával, amelynek Bobó volt a tisztességes neve, de senki se nevezte már így. Egy fényképet nézegetett elgondolgozva. A kép egy viccesen sikerült fagyizáskor készült róla és Dóráról, aki gyakran vigyázott rá. A nagylány többet már nem fog jönni, mert egy másik országba megy tanulni, ezért is kapta tőle Lotti a képet, hogy emlékezzen rá.
Lotti kicsit szomorú volt, kicsit csalódott, de tudta azt is, hogy Dóra nagyon várja már a külföldi utat, ezért igyekezett nem bánkódni. Aztán arra gondolt, ha Dóra utazik, az azt jelenti, hogy most kezdődik a nyár, amikor végre sokat lehet együtt Mandulával. Erről az is eszébe jutott, hogy tegnap este nővére ígért neki egy mesét, ezért felállt, és átment Mandula szobájába:
- Tudom, miről mesélj!
- No, miről?
- Egy tündérről!
- Nem királylányra gondoltal véletlenül?
- Dehogy! Én komolyan egy tündérre gondoltam!
- Jól van, ha ennyire szeretnéd, akkor komolyan egy tündérről fogok mesélni. Gyere, ülj ide!
A Kék Tündéreket mindenki szerette. Éltek a Mesék Birodalmában mindenféle más tündérek is: a szépséges rózsaszínek, az erdők barátai zöld tündérek, a táncos piros tündérek meg a titokzatos varázslatokat tudó lilák... A kékek azonban nem csak azért voltak különlegesek, mert sok mindenhez értettek, de a varázsvilág többi lakójával is jó kapcsolatot ápoltak, a nagy tudasukkal szívesen segítettek őket.
Ilyen volt a fiatal tündérlány, Hajnalka is. Szépen énekelt, gyönyörűen mesélt, és a keze alól is varázslatos dolgok kerültek ki. Ez a tündérlány nagy dolgokról álmodott. Azt gondolta, hogy be szeretné járni a csodálatos, de veszélyes Mesék birodalmát, hogy mindent meglásson és megtanuljon a mesékről. Kicsi tündérlány kora óta sokat tanult és szorgalmasan, jó szívvel készült a hosszú útra. De mire befejezte a Tündér Egyetemet, borzasztó dolog derült ki: Hajnalka akármilyen ügyes és okos is volt, a szárnya valami miatt nem lett elég erős ahhoz, hogy ilyen borzasztó hosszú útra keljen vele. A tündérlányka nagyon szomorú volt emiatt, napokig nem látták mosolyogni.
Egy este meglátogatta őt a jóságos Tündérrózsa királynő.
- Kedves Hajnalka, ne szomorkodj! Tudom én, mi a gondod, de hidd el, nem olyan nagy baj ez, amin ne lehetne segíteni. Türelemre és kitartásra lesz szükséged, de van orvosság a bánatodra.
- Kedves királynőm, mondd meg, mit tegyek! - kérte Hajnalka.
- Elküldelek téged a Birodalom egy másik országába, a Koboldok földjére. Ők az Óperenciás tenger partján élnek, az ottani levegő jót fog tenni az egészségednek. De nem pihenni mész oda, kemény munka vár rád! A koboldok dolgos népség, ám az évek során elfelejtettek énekelni, táncolni, mesélni. A te dolgod lesz, hogy újra megtanítsd őket erre. De vigyázz, hogy ne csak te repkedj, hanem mindig vidd magaddal repüléskor az egyik koboldot, hogy a szárnyad is megerősödhessen.
- Igenis, királynőm!
- Csomagolj össze, ülj fel az első keleti szélre és utazz el a Koboldok földjére. Három év múlva meglátogatlak és megnézem, hogy készen állsz-e a hosszú útra!
A királynő megölelte Hajnalkát és a tündérlány útnak indult. Amikor megérkezett a koboldok fővárosába, félénken kopogott be a koboldkirály palotájába. Szerecséjére Kobalt, a király már várta és szeretettel fogadta.
- De jó, hogy jöttél! Én kértem Tündérrózsa királynőt, hogy küldje el hozzánk az egyik tündérkéjét, segíteni. A népem nagyon jó lelkű és kedves népség, de amióta csak dolgoznak, és nem mesélnek, énekelnek, nem látok fényt a szemükben és ez elszomorít. Rólad sok jót hallottam, remélem, tudsz segíteni...
- Szívesen segítek, de bevallom, nem tudom, hol kezdjek bele...
- Ha megfogadod a tanácsom, először barátkozz össze a kicsi koboldokkal...
Hajnalka úgy tett, ahogy Kobalt király tanácsolta. Kiment a réten játszó koboldgyerkőcökhöz. Először dobogó szívvel állt be közéjük fogócskázni, de mikor látta, hogy milyen szeretettel fogadják őt, mindjárt bátrabb lett. Sokat énekelt nekik, táncokat tanított, ha elfáradtak, mesélni kezdett. A kis koboldok pedig nagyon szerették őt. Elkezdtek mesélni róla a szüleiknek. A koboldok örültek, hogy amíg ők dolgoznak, addig a gyerekeik is jó helyen vannak, ezért építettek egy óvodát, ahol rossz időben is összegyűlhettek játszani Hajnalkával a kicsik.
A tündérlánynak jó dolga volt, de nem voltak könnyűek a napjai. A kis koboldok, akármennyire is aranyosak voltak, nagyon elfárasztották. Sok mindenre meg kellett tanítania őket, és ehhez neki is rengetet kellett tanulni a koboldokról. Elolvasta Koboldfölde történetét, hogy tudjon mesélni a nagy és bátor királyokról. Megkóstolt százféle furcsa ételt, amiket otthon, a Kék Tündérek földjén nem ismert, hogy megszerettesse azokat a kis koboldokkal is. Megismerte a koboldok állatait, növényeit, megtanulta az idős koboldoktól a régi kobold-énekeket és meséket, hogy azokat adhassa tovább a kicsiknek. De nem csak ez volt nehéz: a kicsi koboldok bizony még azt se mindig tudták, hogy játsszanak együtt, hogyan szeressék és segítsék egymást... Sokat veszekedtek, irigykedek, megsértődtek és Hajnalának újabb és újabb meséket kellett kitalálnia, hogy megbékítse őket. Volt olyan, hogy nagyon fáradt volt már, még a tündérnátha is kitört rajta, de úgy is elment a koboldóvodába. A legrosszabbak mégis azok a napok voltak, amikor eszébe jutott az otthona, a többi tündér, és az álma, hogy bejárja a Mesék Birodalmát. Ilyenkor nagyon nehéz volt a kis koboldokra figyelnie és bizony néha-néha titkon apró könnycseppeket törölt ki a szeméből.
Szerencsére azonban a tündérkirálynő jól tudta, hová kell küldenie Hajnalkát megerősödni. A koboldok között mindig volt valaki, aki egy öleléssel, egy mókás fintorral vagy egy szép rajzzal jókedvre derítette. A felnőttek hálás pillantásai is sokat segítettek neki. A legboldogabb akkor volt, amikor a kis koboldokat látta önfeledten, vidáman együtt játszani, énekelni. Hát, még amikor este végigment az utcán, és a koboldgyerekszobák gyertyafényes ablakaiból az estimesék és altatódalok zümmögését hallotta... Olyankor úgy érezte, hogy érdemes volt ide jönnie.
A három év úgy elreppent, hogy észre se vette. Egy este a függőágyban üldögélt és tündérmeséket olvasott, amikor megjelent mellette Tündérrózsa királynő.
- Kedves Hajnalkám, jó ilyen jókedvűen látni téged.
- Ó, máris eljöttél?
- Úgy van. Ma van három éve, hogy megérkeztél ide.
- És mit gondolsz, elég erős vagyok már?
- Azt még nem tudom. Gyere velem, majd meglátjuk!
Hajnalka a tündérkirálynő nyomában reppent a levegőbe. Tündérrózsa lassan szállva vezette a tündérlányt Koboldfölde felett. Sok-sok virágos kert suhant el alattuk.
- Látod ezeket, Hajnalka? Érzed az illatukat?
- Érzem - szippantott a levegőbe Hajnalka.
- Amikor idejöttél, milyenek voltak a kertek?
- Barnák, és üresek...
Tovább mentek, egy nagy játszótér felett lebbentek el.
- Itt mi volt régen? - kérdezte Tündérrózsa.
- Egy üres park...
- Úgy van!
Az útjuk egy nagy tér felett vezetett el, ahol kis lámpások világítottak, és koboldok százai táncoltak ritmusos zenére valami ősi koboldtáncot.
- Milyen régi ez a tánc? - kérdezte a királynő.
- Úgy 1300 éves - felelte Hajnalka.
- És mióta ismerik ezek a koboldok? Amikor legutóbb itt jártam, még nem tudtak táncolni...
Hajnalka nem felelt. Kezdte érteni, miért hívta el a királynő. Az éjszaka folyamán körberepülték az egész vidéket. Koboldfölde nagyon megváltozott, mióta Hajnalka idejött. Útjuk végén Kobalt királyt látogatták meg. Tündérrózsa őt is megkérdezte, hogy jó munkát végzett-e a tündérlány.
- Mit is mondhatnék?! 112 éve vagyok király, de soha ilyen boldog nem volt még az országom! Nagyon köszönjük neked!
- No, Hajnalka, azt hiszem, itt az ideje, hogy búcsút vegyél a kis barátaidtól... - szólt a tündérkirálynő - Megtanítottad a koboldokat mesélni, énekelni, táncolni, és végigrepülted velem egész Koboldföldét egyetlen éjszaka alatt. Most már nem féltelek téged.
Hajnalka boldogan ölelte meg a királynőt, de azért kicsit összeszorult a szíve, hogy itt kell most már hagynia a kis koboldgyerekeket. Hiszen annyi szép és kedves emléke van róluk! Nehezen búcsúzott el tőlük, de arra gondolt, hogy most már annyi mesét és dalt ismernek, hogy egymást is tudják segíteni vele. Utoljára Kobalt királytól búcsúzott el.
- Szomorú vagyok, hogy nem látunk többet, de nagyot tettél velük, ezért végtelenül hálás vagyok. Fogadd el tőlem ezt a könyvet, amibe utad során leírhatod a meséket, amiket megismersz. Titkos koboldvarázslat őrzi, sosem fogy el belőle a lap, és amit beleírsz, nem felejted el soha. Kísérjen szerencse az utadon!
Hajnalka örömmel fogadta el az ajándékot, és megígérte, hogy ha bejárta a Mesék Birodalmát, visszatér Koboldföldére, hogy elmesélje nekik az összes mesét, amit útja során a csodás könyvbe feljegyzett.
- Neked is van ilyen könyved? - kérdezte Lotti Mandulától.
- Nem, nekem a fejemben vannak a mesék...
- Én szeretnék egyet...
- És hogyan írnál bele?
- Nem írnék, hanem ragasztnék bele képeket. Például Dóri képét. Meg rajzolnék. És akkor sohase felejteném el, hogy milyen jó dolgok történtek velem...
Mandula a könyvespolcához lépett, ahol a különleges füzeteket gyűjtötte. Sok állt ott üresen, mert nehéz kitalálni, hogy mit írjon az ember egy füzetbe. Keresett köztük egyet, amiben sok hely volt a rajzoláshoz, levette és Lottinak adta.
- Azt nem tudom, hogy ezt védi-e koboldvarázslat, de lehet, hogy ehhez nem is kell. Tessék, neked adom.
Lotti boldogan megölelte nővérét, aztán felkapta a füzetet, a Sárgatalpút, Dóri fényképét valamint egy ragasztót, és olyan gyorsan szaladt vissza a saját szobájába, mint akinek hirtelen tündérszárnya nőtt...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése