Partizánok

    Lena körbejárta a szokásos boltjait: a pékségben vett két magos zsemlét, a zöldségesnél igyekezett visszafogni magát, amikor meglátta a friss kínálatot, mert a lelkesen összeválogatott gyümölcsöknek és zöldségeknek mindig meglepően nagy súlya van... Vett még sajtot, joghurtot és tejet abból az üzletből, ahova a régi kisváros mellől hozták a tejtermékeket. A háztartási boltban átvette az előre megrendelt csomagot, így már csak a papírbolt volt hátra. Ide rendszerint csak bevásárlás után mert benyitni, mert a vállát húzó nehéz táskával nem csábult el olyan könnyen a szépséges mintás papírok, színes borítékok és a füzetlapokon csodásan táncoló tollak között. Három csomag klasszikus, sárga post it-et vásárolt.

   Otthon mindent helyretett, főzött magának egy teát és leült az íróasztalához a cetlikkel és egy marék színes tűfilccel. Kezébe vette a vaskos könyvet, ami csinos jelölőcédulákkal teleragasztgatva várakozott előtte. A szólások és közmondások könyve volt. Az elmúlt hét szabad perceiben olyan mondásokat keresett és jelölt meg benne, amelyeket nem ismert vagy nem hallott gyakran, de úgy gondolta, hogy meglepő, vicces, esetleg elgondolkoztató. Minden esetre érdemes arra, hogy más is találkozzon vele. Ezeket aztán gyöngybetűkkel a sárga cetlikre másolta, különféle színekkel. Olyan jól mutattak együtt, hogy legszívesebben a szekrényét ragasztgatta volna velük tele, de nem tette.

   Inkább cipőbe bújt, vállára kapta a kistáskáját, kalapot biggyesztette a fejére és leszaladt az utcára. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy merre menjen, aztán felült az első villamosra, ami arra járt, és ment vele három megállót. Itt találomra megindult egy nem túl forgalmas utca felé és táskájából előkotorta a teleírt papírtömböt. A legfelső darabot egy tömbház barna kapujára ragasztotta, a kilincs alá. A ragasztót persze irodai mágnestáblákhoz és nem korhadó fakapuk felületéhez találták ki, ezért a sárga papírlap, mint egy őszi falevél, szelíden lehullott a lépcsőre. A postaládán végre megragadt. 

   Lena kicsit tartott tőle, hogy meglátják és megkérdezik, hogy mégis mit művel, ezért gyorsan elhagyta ezt az utcát és egy másikat keresett. Lopva ragasztott egy-egy cédulát szélvédőkre, lámpaoszlopokra, kirakatok sarkába. A kisvárosban nem zavart volna senkit, de itt, ahol sokkal idegesebbek az emberek, rettegett attól, hogy belékötnek. Nem csoda, ha ijedten összerezzent, amikor úgy három méterrel mögötte valaki hirtelen felröhögött.

   - Hallod, ez állati jó! - szólt utána valaki. - Van még ilyened?

   Lena hátrafordult. Egy gimnazista fiú állt mögötte, egy piros ford szélvédőjén hagyott cédulával a kezében.

   - Igen, van még egy adag - lépett oda a sráchoz.

   - Ki írta? Idézetek?

   - Ezek közmondások - nyújtotta át a tömböt.

  - Nagyon komoly! Egyiket se ismerem - lapozgatta a fiú kíváncsian. - Miért ragasztod ki? Ez valami partizánakció?

   Lena elmosolyodott.

   - Igen, az. Igazából én se ismertem őket, úgy kerestem ki a legjobbakat.

   - Ez király! Segíthetek?

   - Persze, ha ráérsz...

   A fiú, akiről kiderült, hogy Jonathannak hívják, nagyon lelkes volt és sokkal bátrabb partizán, mint Lena. Például bevágtázott egy egyetem melletti kocsmába, és megkérdezte a csapost, hogy ott kitehetnek-e pár cetlit. Mire az álmos képű fickó egyáltalán vállat vont, a kézmosónál a tükrön már két sárga cédula virított. Újdonsült szövetségese felvetette, hogy nincs messze a gimije, ott is tehetnének ki néhányat a folyosón. Aztán összetalálkoztak a fiú néhány osztálytársával, akik kértek Lenától üres post it-eket és kedvenc dalszöveg-részelteket írtak rájuk. Együtt bandázták végig a környéket, terítettek be mindent izgalmas mondatokkal.

   Találkoztak olyan bácsikával, aki utánuk ment és leszedegette a cetliket "Idejönnek szemetelni! Huligánok!", és olyan nénivel, aki azt hitte, hogy iskolai házi feladat a népnevelő hadműveletük. Voltak, akik mosolyogtak rajtuk, mások lopva eltettek egy-egy cédulát, vagy telefonnal befotóztak egy találó üzenetet. Mikor végeztek és már egy cédulájuk se maradt, kiültek egy kávézó árnyas teraszára, hogy koccintsanak egyet a közös móka örömére. A jól megérdemelt kávé után Lena elköszönt tőlük, s a hazafelé úton úgy érezte magát, mintha a szeretett kisváros utcáin kóborolna a régi barátokkal. Még szerencse, hogy a legfontosabbak azóta is megmaradtak... A postaládában egy félbehajtott lap várta, benne az egyik legviccesebb közmondásos cédulával és egy rövid üzenettel:

"Le sem tagadhatod. 19:45-kor a mozinál! N."