Ugrás a fő tartalomra

Múzeum

   A múzeum előtt találkoztak. Lena virágos tavaszi ruhát és vékony kabátot viselt. A városban már kellemes, jó idő volt, de kicsit tartott tőle, hogy az épület vastag falai között hűvösebb lesz, mint odakint, ezért vett fel még egy réteget. Kivételesen időben érkezett, egy pár perccel korábban is a megbeszéltnél, így volt ideje megszemlélni a bejárat melletti állványra helyezett tájékoztatókat.
   Egy észt fotográfus kiállítására jöttek, részben háborús, részben a háború utáni helyreállításról szóló képekből rendezték. Természetesen Libert volt, aki mindenképp szerette volna meglátogatni, Lenát főként az vonzotta, hogy az időszaki kiállításra szóló jeggyel az állandó kiállítást is megnézhették, amelyben többek között egyik kedvenc festőjének művei is szerepeltek. Mire a fiú megérkezett, ő már felfegyverkezett a tárlatokhoz szükséges prospektusokkal.
   A pénztárnál jegyet váltottak és beléptek az első terembe. Lena örült, hogy hozott magával kabátot, mert valóban hűvös volt az épületben. A fényképeket egyébként meglepően érdekesnek találta, mert a fotós valamiképpen nem is a körülményekre, hanem a személyekre helyezte a hangsúlyt, így volt min elmerengni.
   - Szörnyű belegondolni, hogy pontosan ugyanolyan emberek, mint mi... - súgta Libertnek, két kártyázó katona képe előtt.
   - Pedig éppen azért vannak a képek - felelte tárgyilagosan a fiú, de tudta mi jár Lena fejében. 
   A lány megborzongott. Nagyon hálás volt érte, hogy csak néznie kell ezt a világot, élnie nem.
   - Ez mikor is történt? - tette fel gyorsan a kérdést, hogy terelje a gondolatait. 
   Jól ismerte barátját, Libertnek valóban egy kérdés is elég volt ahhoz, hogy a látottakat innentől pontos adatokkal és információkkal kommentálja, hogy segítsen a képek mondanivalóját érthető történelmi távlatba helyezni. Egy másik látogató, egy idősebb úr azt hitte, hogy tárlatvezetést tart, olyan átéléssel magyarázott. Jót szórakoztak magukban, amikor rájött, hogy nem így van és zavartan elmaradt tőlük. Lenát sose érdekelte különösebben a történelem, vagy ha igen akkor épp a személyes szálak ragadták meg a figyelmét, mert szeretett hősöket keresni, vagy elgondolkozni azon mit tett volna egyik vagy másik ember helyében. Libert volt az egyetlen, aki tudott neki úgy mesélni, hogy a mérhetetlen sok adatot és összefüggést ne száraz információtömegként, hanem valami egységes képként tálalja, amely aztán jó alapot adott hozzá, hogy Lena megérthesse kedvenc hőseit. 
   Azért mégis csak megkönnyebbülés volt átsétálni az állandó kiállítás festményei közé. Itt már Lena volt a tájékozott a festők, stílusok és kulturális közegek felől. Ő sztorikat tudott, nem adatokat, de a legszükségesebbek úgyis mindig szerepelnek a festmény melletti táblácskán.
   Egy hosszú délutánt töltöttek a múzeumban, és kellemesen elfáradtak a sok járkálásban. Nem messze volt a parkbéli pavilon, úgy döntöttek, kávéznak egyet a teraszán. Mikor odaértek, Lena az asztalkára tette a prospektusokat.
   - Jó hogy elhoztad, bele se néztünk - jegyezte meg cinikusan Libert.
  - Nem baj, most majd megnézzük, mit kellett volna tudnunk! - vont vállat Lena és lapozgatni kezdte a fotókiállítás ismertetőjét.
   - Jé, észtül is benne van! Kuulus Eesti fotograaf... - olvasta hangosan. - Tetszik ez a nyelv!
   - Olyan, mintha víz alól beszélnél - nevetett a fiú.
   - Igapäevane. Vajon mit jelent? Igapäevane... Talán békeidő? Vagy...
   - A kapucsínója, hölgyem! - szakította félbe a pincér.
   - Oh, köszönöm!
   Egy darabig csendben lapozgatták a kiadványokat és a kávéjukat kortyolgatták.
   - Szerinted lehetséges egy nyelvet csak úgy, érzés alapján megtanulni? - kérdezte hirtelen Lena.
   - Nem értem, hogyan gondolod?
  - Mondjuk fognék egy észt novellát, és felolvasnám magamnak sokszor hangosan. Csak ízlelgetném a szavakat... Meg tudnám érezni, hogy miről szól?
   - Ha valaki, te biztosan... De amúgy nem hinném. Esetleg, ha néhány szót ismersz már. 
   - Talán nem is novellával, hanem népmesével lenne jó próbálkozni - merengett Lena.
   - Vagy filmekkel - jegyezte szokásos gyakorlatiassággal Libert.
   Ez persze túl egyszerű megoldás lenne, de Lena nem firtatta tovább. Megitták a kávét, és hazasétáltak. A kapuban Libert elköszönt, a lány pedig sietett fel a lépcsőn otthonába, hogy keressen és kinyomtasson egy észt népmesét, amin elkezdheti a különös csengésű északi nyelv megízlelését.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint