Úgy örülni, mint a Karácsonynak,
mint a Karácsonyra kapott filctollaknak,
úgy örülni, mint a nyári szünetnek,
mint a szünidei szabad lődörgésnek,
úgy örülni, mint egy utazásnak,
mint az utazáson talált csigaháznak,
úgy örülni, mint egy új, izgalmas könyvnek,
mint a könyvben az ismerős hősnek,
úgy örülni, mint egy túrán az erdőnek,
mint a túra végén a táborverésnek,
úgy örülni, mint a fagylaltos időnek,
mint epres gombócból kettőnek,
úgy örülni, mint a nagyszülőknek,
mint a kedvemért eltett málnaszörpnek,
úgy örülni, mint egy ismerős kuckónak,
mint a kuckóban lelt régi takarónak,
úgy örülni, mint egy doboz festéknek,
mint a vízben elolvadó színeknek,
úgy örülni, mint egy üres füzetnek,
mint a füzetbe leírt első betűnek,
mikor felejtettem el?
Mikor felejtjük el mind?
És hogyan kell majd örülni,
ha már újra lesz valamink?
Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése