Ugrás a fő tartalomra

Melódia

   Lena már jó ideje feküdt nyitott szemmel az ágyán. Pontosan azt sem tudta, mennyi lehet az idő. Talán a meleg lehetett az oka. Vagy az az üdítő nyáréjszakai illat, amitől az ilyen éjszakákon az embernek pihenés helyett andalító sétákhoz lenne kedve egy virágos kertben, a tengerparton vagy a pezsgő kisvárosi utcákon. Néha lehet, hogy aludt is egy pár percet, nem emlékezett pontosan. Érezte, hogy az ablakon dől be a langyos éjszakai levegő, néha egy-egy kis légáramlat simogatta a bőrét. Feküdt, bámulta a sárgás utcai lámpa árnyékait a plafonon, kicsit bágyadtan, nem gondolt semmire. Érezte is, hogy nem egészen jó ez így, talán aludnia kellene, de ez a gondolat csak egy pillanatig tudott megmaradni a fejében, már be is töltötte a helyét egy kellemes bódultság. Tulajdonképpen jó is volt így lebegni az illatos, meleg nagy semmiben, félhomályban.
   Fogalma sem volt, mennyi időt töltött már így, amikor végre, mintha elaludt volna. Csodálatos, édes zongoraszót hallott, búgón, halkan, annyira álom-szerűen, hiszen már a bódult illatos, enyhe éjszaka, a sárgás fényekkel is elég volt ahhoz, hogy úgy érezze, mindjárt szétszakad, mert nem fér el benne ilyen töményen. 
   Nem bírta tovább, halkan kicsusszant az ágyból és az ablakhoz libbent. Beleszippantott a virágillatú éjszakába, nézte az arany színű macskaköveket, az alvó házakat, és hallgatta a zongoraszót. Gondolt egyet, vagy nem is gondolt, a mozdulatait követte csak és az előszobába sietett. Magára kapott egy kis kabátot meg a topánkáját, és dobogó szívvel leszaladt az utcára. Lassan elindult a hang irányába. Az utca vége felől szólt. Lehunyt szemmel libegett a sárgás fényű utcán. 
   Egy fehérre meszelt három emeletes ház egyik felső ablakából halvány fény szűrődött ki. Talán onnan szól... Lena megállt szemben, hátát a falnak döntve nézte azt az ablakot. Mintha azt várta volna, hogy valaki megjelenjen ott, és valami szép dolog történjen. Ugyanakkor azt se akarta, hogy a csoda véget érjen. Csak állt, és lassan kezdett magához térni. Magába szívta az utca valóságát, az árnyékokat, az izzasztó meleget, a rücskös vakolatot, ami kis gödröket hagyott a vállán... A zongoraszó elhallgatott, de a lámpát még nem oltották el.
   Lena nem várt tovább a csodára, hanem hazasietett. Alig várta, hogy ágyban legyen.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint