Nilot és Lena a kertek alatt lépkedtek sietősen. Egy órájuk volt csak, a csónakkikötő pedig nem volt nagyon közel. Ha vissza is akartak érni, szedni kellett a lábukat rendesen. Nem sokat beszéltek, csak ha felfigyeltek valami érdekesre, vagy eszükbe jutott valami elhalaszthatatlanul fontos kérdés.
- Te, azon gondolkodtam, mi lenne, ha az ablakomba a muskátlik helyett levendulát tennék? - merengett Lena.
- Tegyél inkább fűszernövényeket, akkor nem kell lerohangálnod a kertbe, amikor főzöl.
- Jaj, azokat már felhoztam a balkonra!
- Hát akkor mindegy. Miért ne tehetnél levendulát?
- De mit csinálok majd annyi levendulával?
- Miért, a muskátlikkal mit csináltál?
- Kidöglesztettem őket...
- Minden évben?
- Mit gondolsz, miért akarok valami mást helyettük?
Ehhez nem volt mit fűzni.
Nilot hirtelen felnevetett.
- Mi az?
- Lehet, hogy Siston néninek is ezért nincs muskátlija?
Már a parton gyalogoltak. A selymes, száraz homok álnokul pergett be Lena topánkájába, jobbnak látta levetni, mielőtt kidörzsöli a bőrét. A késő délutáni napsütés langyosra melengette a fövenyt. A tenger, ahol elérte, igyekezett jegesre hűteni, de a tavaszi nap nem hagyta magát, megállíthatatlanul ontotta magából a meleget, győzelme már vitathatatlannak tűnt.
Elérték a csónakházakat. A széles folyótorkolat felett a mesterséges öbölben néhány hosszú móló állt, két oldalán békésen ringatózó evezős csónakokkal. A féltős vitorlásokat a széltől védett csónakházakban szállásolták el. Lena a móló bejáratánál udvariasan előreengedte Nilot-t. Ezen keskeny betonlapok voltak, óvatosan kellett közlekedni rajtuk, nem úgy, mint a kövér kikötői mólókon, ahol akár hármasával is elfértek. A móló közepén Nilot hátrafordult.
- Itt jó lesz?
- Miért nem megyünk ki a végére?
- Nem szeretném elijeszteni a sirályokat.
- Ó tényleg, ott sziesztáznak! Na jó, akkor jó lesz itt is.
Leültek egy foghíjba, ahol nem volt csónak. Alacsony volt a víz, nem ért be a lábuk, de nem is baj, most nem is esne jól a hideg víz. Lena hanyattfeküdt, úgy bámulta a felhőket. A vízről olyan szélesnek tűnt az ég, szinte nem is látta, csak a szeme sarkából a földgömb nyújtózkodó objektumait. Aztán oldalra fordította a fejét. Ilyen szögből még sose nézte a vizet. A fodros kis hullámok úgy gurultak el a szeme elől, mint amikor egy tálkányi apró gyöngy szétfut a padlón. Átfordult a másik oldalra. Onnan jöttek lélekszakadva, egy szempillantás alatt beszaladtak a móló alá.
- Mennünk kéne - nézett az órájára Nilot.
- Hát jó - sóhajtott Lena. Tekintetével elbúcsúzott a táncoló fodroktól és felkelt. Visszaballagott a partra. Aztán eszébe jutott valami és elszaladt a hátsó mólóig. Mosolyogva jött vissza.
- Még megvan? - Nilot sejtette, mit nézett meg.
- Persze! Fogalmam sincs kié lehet.
- Én se tudom. Amióta emlékszem, ott áll.
- Nem is értem, miért nem kötötte el még senki ezt a csónakot...
- Mert nem csónak ez, egy teknő! Két csapás után befordulsz vele.
- Mennyi az idő?
- Harmincnyolc.
- Ejha, akkor söprés! Iszonyúan el fogunk késni- aggódott Lena.
- És még azt sem tudom, mit veszek fel.
- Jaj, ne izgulj, majd kitaláljuk!
Hazafelé már nem beszéltek. Elhalaszthatatlanul fontos dolgokról sem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése