Lehet-e sárkányt szelidíteni?

- Miről meséljek ma? - kérdezte Mandula és kényelmesen elhelyezkedett Lotti ágya szélén.- Királylányról. Meg sárkányról - jelentette ki határozottan a kislány.- Hm... De nem baj ugye, ha nem rabolja el?- De baj! Rabolja el!Mandula sóhajtva csóválta meg a fejét.- Nem lehetne ez egyszer valami mást? Na jó, tudod mit, kitaláltam valamit, hogy mégse legyen annyira olyan, mint minden mese. A királylány meg fogja szelidíteni a sárkányt, jó?- Azt nem lehet! - háborodott fel Lotti.- Már miért ne lehetne? - csodálkozott Mandula.- Mert a sárkánynak meg kell halnia!Mandula meglepődött kissé a válaszon, aztán elgondolkodott.- Tudod mit? Lehet, hogy igazad van... Akkor figyelj, kezdem!

   Nagyon-nagyon régen, amikor a csillagok még fényesebben szikráztak az égen, élt egyszer egy király, és annak volt egy szép és okos lánya, Liliom. Egy szép napon nagy szomorúság támadt a palotára: Liliomra, ahogy a kertben sétált, egyszer csak fekete felhő szállt és magával ragadta. Mondanom se kell, ez a felhő nem volt más, mint a rettenetes háromfejű sárkány, hetedhét országok rémisztgetője. Mindenki félt tőle, tizenkét király hadseregét zúzta már ízzé-porrá, senki se mert szembeszállni vele.   Búsult a király: mi lesz most már az ő édes, szép Liliomával? Nincs az a deli vitéz, aki utána merne menni, hogy kiszabadítsa a gaz sárkány barlangjából! Búslakodott, szomorkodott, de az udvari bölcsek addig-addig bíztatták, míg végül kihirdette az országban, hogy jöjjenek bátor szívű legények, és aki kiszabadítja az ő édes lányát, hát királyi becsületszava, hogy hozzá adja feleségül!   Mi történt ezalatt királylánnyal? A fekete felhő, ahogy rbeborította, a királylány mély álomba zuhant, nem tudta, ki viszi és hová. Erősen megijedt, amikor szép szemét kinyitva egy koszos, hideg barlang padlóján találta magát. Hát még, amikor egy érdes hang ráreccsent valahonnan a sötétből:   - Csak, hogy felébredtél, te világ lustája!   - Most aztán eridj a konyhába és főzz nekem három serpenyőbe rántottát kilenc sastojásból, hadd ebédeljek meg végre! - rikácsolt egy másik hang.   - Szedd a lábad, mert kettéharapom a torkodat! - rivallt rá egy harmadik.   A királylány azt se tudta, hová legyen félelmében, úgy tántorgott ki a konyhába. Hanem aztán, mikor főzni kezdett, szép lassacskán visszatért a bátorsága, és a tűz fényénél a szeme sarkából megleste, ki is az ő elrablója. Nem lepődött meg nagyon, hiszen sejtette már, hogy a rettegett sárkány beszélt vele ilyen udvariatlanul. Gondolkozott magában, mitévő is lehetne, hiszen megszökni innen nincs esélye. Hanem ezt a parancsolgatást és fenyegetőzést ő elviselni nem fogja, nem azért nevelkedett királyi palotában, hogy akárki megmondhassa, mit csináljon! Így aztán, mikor elkészült az ebéd, a rántottát három hatalmas tányérra púpozta, szépen megterített, és hívta a sárkányt ebédelni. A sárkány látta, hogy tisztességesen elvégezte a lány a munkát, nem morgott hát, nekilátott az evésnek. Liliom megvárta, míg elrablója elégedett hátradől a székben, és akkor bátor, kedves hangon megkérdezte:   - És mondd csak, te sárkány, mi végre hoztál engem ide?   - Hogy mi végre? - nevetett a sárkány - Ezt sem tudod? Nincs az a pénz, amiért bárkit felfogadhatnék háziasszonynak egy sárkánybarlangba, így hát rabolnom kell magamnak. De ha már egyszer rabolok, hát miért ne rabolnék szépet? A királylányokkal csak egy baj van... Mindig jönnek a vitézek, és háborgatnak engem.   - Nem hallottam róla, hogy bárki is legyőzhetne téged.   - Így szól a legenda, igen... De tudd meg, régen huszonnégy fejem volt! Csak az elrabolt királylányokért végül mindig eljött egy vitéz, aki három fejemet levágta és elvitte tőlem. Hanem, ha érted akarna valaki jönni, jól gondolja meg, mert minél kevesebb fejem van, annál erősebb vagyok. Az utolsó fejemmel nem lehet engem legyőzni! - húzta fel az orrát a sárkány.

   Liliom nem szólt semmit és még mielőtt a sárkány ráripakodhatott volna, már szedte is le az asztalt is ment a konyhába mosogatni. Ebéd után, míg a rút sárkány hortyogott a hálószobában, szépen felsöpörte a rémes barlangot, megtisztította a durva, kőbe vájt ablaknyílásokat a sűrű bozóttól, ami az évek során benőtte. Végre kis világosság jutott a sötét lukba, és a vígan táncoló szellőcskék szép lassan friss levegőt hoztak a fertelmes sárkánybűz helyére.
   A sárkány, mikor felébredt, nem is vette észre a dolgot, hiszen sokat nem változott a tanyája, éppen csak egy kicsivel jobban érezte magát a fénytől és a jó illatú levegőtől, mint máskor. Hát még, mikor estére hazaérve finom, gőzölgő vacsora várta az asztalon, három nagy kancsó száraz vörösborral! Egy szó, mint száz: Liliom értette a dolgát. Parancs és kérés nélkül is kiismerte a sárkány igényeit, rendezetten, tisztán tartotta a barlangot, finom ételeket tett a szörnyeteg elé, számon tartotta, mi fogyott el és mire van szükség, mindezek mellett soha egy árva szót sem panaszkodott vagy hisztizett, hogy engedje már el őt haza. Sőt, néha még hízelgett, kedveskedett is a fenevadnak, elhitetve vele, hogy nem is hiányzik neki nagyon az otthona. Pedig hogy ne hiányzott volna! A háromfejű a saját horkolásától nem hallhatta, hogy zokog éjszakánként szegény, árva Liliom a kemence sarkában, ócska takarói között. Hiába volt okos és bátor, nagyon nehéz fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy megszelídíti a sárkányt. Tudta jól, hogy ez az egyetlen esélye, hogy elszabadulhasson tőle. Nincs az a királyfi, nincs az a hadsereg, aki érte jönne a biztos halálba! Így hát magának kell boldogulnia… Nem volt könnyű… Ám, ha lassan is, a sárkány napról-napra jobban megbízott Liliomban. Kedvesebb nem lett vele, de a királylány nem is ezt várta.
   Eltelt egy év. A palotában a király fekete haja hófehérbe borult, sose látták a szeme sarkában könnycsepp nélkül, egyfolytában elveszett leánya után kesergett. Hiába hirdette ki százszor is, csapta hozzá a jutalomhoz fele királyságát is, meg a szomszéd király királyságát is, egy árva, kóbor, széllelbélelt vándorlegényke se akadt, aki szembe mert volna szállni a sárkánnyal.
   Eddig. Ekkor ért ugyanis haza hetedhét határról, a gonosz Hóbukk császár elleni csatából, nagy diadallal a másik szomszéd király fia, Berkenye királyfi. És ha már a vitézségét ország-világnak megmutatta, ideje volt annak is, hogy feleséget válasszon magának. Berkenye királyfi nagy büszkeségében fejébe vette, hogy márpedig ő a legjobbat keresi meg, akárhány királylány is akad a világban. De ha büszke is volt kicsit, nem ejtették a feje lágyára, nem indult neki találomra a nagyvilágnak. Elgondolkodóba ejtette, amit hazaértekor a szomszéd királylányról hallott. Így tanakodott magában:
-         No, ha Liliomot elrabolta a gaz háromfejű, abban lehet valami. Hogy is szól a legenda? A sárkány utolsó feje már legyőzhetetlen. Akkor biztosan azzal számol, hogy Liliomot nem viheti el tőle senki, azaz: nyilván a legokosabb, legügyesebb és legszebb királylányt rabolta el magának, akit a földkerekségen talált, hiszen örökké fogja szolgálni. Ez így igaz is lehet, hiszen láttam Liliomot, abban biztos vagyok, hogy ő a legszebb lány, akit ismerek. Már csak az a kérdés, hogy győzöm le a legyőzhetetlen sárkányt?

   Ez az apró csekélység azonban nem vette el a kedvét, felkészült, amennyire lehet, erejében, eszében bízva felült jó lovára és nekivágott a sűrű sötét erdőnek.Egy év telt el a sárkánybarlangban is, és Liliom bizakodóbb volt, mint valaha. A rút bestia látva a királylány megbízhatóságát, pontosságát, egyre kevésbé figyelt arra, hogy sakkban tartsa őt és hatalmát éreztesse vele. Apránként elhagyta a szigort és az éberséget, így aztán egy szép napon, amikor nem találta a rendben tartott a konyhában a korsót, amiből egy kis vizet ihatott volna, rádöbbent, hogy a királylány nélkül már enni és inni sem képes. Megijedt ám, és rögtön elkezdett kiabálni Liliommal, hogy éreztesse vele, ki az úr a háznál, hogy azonnal adja oda neki a korsót, mert keresztben lenyeli! Liliom azonban nem ijedt meg, hanem türelmesen elmagyarázta a sárkánynak, hogy hiába kiabál, ha lenyeli őt, csak még szomjasabb lesz, de továbbra sem fog tudni inni, mert csak ő, Liliom tudja, hol a korsó. Ám, ha lesz olyan kedves a sárkány, és befejezi a fenyegetőzést, akkor hoz neki inni. Így volt ez ezután: a sárkány békében hagyta a királylányt, aki pedig szépen gondoskodott fogvatartójáról. Közben egyfolytában a szökésen járt az esze.   Egy nap, mikor kiment a forráshoz vízért, látja ám, hogy a forrás partján egy vitéz üldögél, a lovát itatja. Mikor közelebb lépett, megismerte, hogy Berkenye királyfi az, a szomszéd király fia. Nagyot dobbant a szíve, de meg is ijedt, mert tudta ő, hogy a sárkányt legyőzni nem lehet. Köszöntötte hát a királyfit, aki nagyon boldog volt, hogy épségben látja Liliomot. A patak partján aztán szépen megvitatták a dolgot. Együtt indultak el a sárkány barlangjához.   - Jó napot sárkány uraság, vendéget hoztam! - rikkantott be Liliom az ajtón.   A tohonya sárkány majd megpukkadt mérgében, amikor a királyfi belépett a barlangba.   - Hogy merészelsz te idejönni? Hát nem tudod, hogy én vagyok a félelmetes háromfejű sárkány, akit nem lehet legyőzni? Te akarsz velem csatázni?   - Nem csatázni jöttem én - válaszolta a királyfi.   - Hát akkor minek? - döbbent meg a sárkány.   - Tárgyalni veled.   - Ha-ha! Még, hogy tárgyalni... Harc nélkül el nem viszed innen az én szolgálólányomat! - nevetett gúnyosan a háromfejű.   - Tényleg? És mi lesz, ha engem legyőzöl? Ha ő egy nap megszökik innen, ki fogja gondodat viselni? Álljunk meg, sárkány barátom, van egy jobb ötletem... Neked az a fontos, hogy legyen, aki enni-inni ad neked, nem?   - De igen...   - Nekem az a fontos, hogy Liliom velem jöjjön. Mit szólsz hozzá, ha én elviszem őt, de a palotában minden nap főzetek neked ennivalót, amit az erdő határán átadnak neked a katonáim? Lesz ételed, nekem lesz feleségem, mindketten jól járunk igaz?   A sárkány elgondolkodott. Ha a régi sárkány lett volna, biztos nemet mond erre az ajánlatra, de a szorgos háziasszonya mellett olyan tohonya, lusta sárkány vált belőle, hogy végül is kezet rázott a királyfival.   Berkenye magával vitte Liliomot, otthon hét országra szóló lakodalmat csaptak, de nem felejtették el az alkut: minden nap küldtek ennivalót a sárkánynak, aki ugyan legyőzhetetlen volt, de félni már senkinek nem kellett tőle, mert az álmát zavaró legyeken kívül már soha senkit nem bántott.   - Vége? - kérdezte csalódottan Lotti?   - Vége.   - De nem is győzte le a sárkányt senki.   - Nem. De nem is szelídült meg.   - Mert csak ellustult.    - Így van. Jó lesz így?   - Hát... jó... - vonta meg a vállát Lotti és magára húzta a takaróját.   - De azért legközelebb majd győzzék le, jó?   - Jó. Szép álmokat...!   Mandula lekapcsolta a lámpát és csendben kiment a szobából.