Ugrás a fő tartalomra

A királylány, aki elvesztette a kapukulcsot

   Az ajtó előtt álltak, Mandula kapkodva kotorászott a táskájában. Lotti fáradtan és szórakozottan böködte cipője orrával a bejárat melletti virágosládát. A növények közötti apró földrögöcskék meg-megrezdültek, arrébb is gurultak, ha nagyobbat sikerült billentenie a lábával. 
   Nagyon fáradtan vonszolták haza magukat mind a ketten. Mandula egész napos rohangálás, ügyintézés, meg jó pár fárasztó óra után esett be Lottiért az óvodába, ahol a kislány délelőtt kirándulni volt, a délutáni néptáncon pedig szorgalmasan gyakoroltak a közeledő bemutatóra. Nem is sokat beszélgettek hazafelé, csak sietősen rótták az utcákat, hogy miharabb hazaérjenek vacsorázni.
   - Nem hiszem el, hogy itthon hagytam a kulcsomat! - mérgelődött Mandula.
   Lotti egy szót se szólt, egykedvűen folytatta a láda rugdosását.
   - Hagyd abba, kérlek, kiborítod! Jaj, mi legyen most?
   Mandula az órájára nézett, majd hirtelen kézenfogta kishúgát, és elindultak a lépcső felé.
   - Hová megyünk? - csodálkozott el Lotti.
   - Anyu fél óra múlva hazaér. Addig elfoglaljuk magunkat - kacsintott Mandula, aki, miután megoldást talált a váratlan helyzetre, újra nyugodt és mosolygós lett.
   Lotti túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy kérdezősködjön, de nővérkéje kezébe kapaszkodva nem is volt szükség kérdésekre, csak a lépést igyekezett tartani.
   A szomszéd sarkon, a kávézó előtt álltak meg. Mandula leültette egy kerti asztalhoz Lottit, bement és pár perc múlva két hatalmas pohár, tejszínhabos forró csokival tért vissza. A kislány szeme felcsillant. Lassan, boldogan merítette kanalát a habfelhőbe. Mandula kissé gyorsabb volt, és amíg Lotti kortyolgatott, ő mesélni kezdett.

   Volt egyszer egy királylány, akit Tiellának hívtak, és egy gyönyörű nagy kastélyban élt apjával, anyjával, testvérével és az egész kastélynéppel együtt. Egy szép nyári napon a szomszéd király nagy ünnepséget rendezett annak örömére, hogy megszabadították az országot a borvörös bömböcöktől, és erre a napokig tartó mulatságra meghívta a kastély egész népét. Tiella is szívesen ment volna, de sajnos épp akkor kapott el Pörc kuktától egy olyan éktelen náthát, hogy tüsszögve, lázasan nyomta az ágyat. Fájó szívvel ugyan, de otthon hagyták, az öreg, fájós lábú dada gondjaira bízva, aki úgyse akart elmenni, mondván, valakinek a házat is őriznie kell. Titokban persze egy vadonatúj, csipkésen romantikus regényt kezdett el olvasni, és olyan izgalmasnak találta, hogy alig bírta letenni, amíg el nem olvassa az utolsó betűig.
   A király tehát Tiella éjjeliszekrénykéjére tett egy hatalmas kapukulcsot, és az ünneplő tömeg útrakélt. Tiella, miután a kaput bezárta a többiek után, napokig tudomást se vett a kulcsról, de később, mikor lejjebb ment a láza, és kedve támadt rövidet sétálni a kastély körül, magához vette, kinyitotta a nagykaput, a jól eső levegőzés után pedig visszazárta maga után.
   Így ment ez egy-két napig. A harmadikon olyan gyönyörű idő volt, hogy sikerült rávennie a dadát, hogy legalább a kastély előtti padocskára üljön ki a könyvével, ne a sötét könyvtárszobában porosodjon. Igen ám, de mire Tiella visszaért a kapuhoz, a dada befejezte a regényt, és az a gyönyörűséges esküvő, amivel a történet zárult, úgy felzaklatta érzékeny lelkét, hogy muszáj volt neki is járni egyet a kastélyparkban. A királylány viszont azt gondolta, hogy az öregasszonynak melege lett a napon, biztos visszament a kastélyba. Ő is így tett, gondosan bezárta a kaput maga után, majd a dada keresésére indult. Végigjárt minden helyiséget pincétől padlásig, de sehol se találta őt. Kimerültem dőlt le az ágyára, és mert még lázas volt egy kicsit, rögtön elbóbiskolt.
   Heves dörömbölésre ébredt. Először az ajtójához ment, de csak, mikor kinyitotta, jött rá, hogy a zaj egyenesen a lépcsőház, azaz a kapu felől jön. Az ablakhoz sietett, és csak azon kipillantva döbbent rá, hogy szegény dada bizony kint ragadt.
   - Jaj, daduskám, ne haragudj, azt hittem, már bent vagy! - kiáltott ki az ablakon.
   - Dehogy vagyok bent! Nem látod, hogy itt vagyok? - mérgelődött szegény asszony.
   - Hozom máris a kulcsot! - Tiella az éjjeliszekrényhez szaladt.
   Megdöbbenten állt meg előtte.
   - Hová tettem? Mikor hazajöttem, bezártam... De aztán? Pince... Konyha... Ebédlő... Várj, dadus, valahol elvesztettem, mindjárt megkeresem! - kiabált ki újra.
  Mintha nem is lenne lázas, úgy száguldott végig újra a termeken, szobákon, kamrákon, folyosókon. Minden szegletbe, zugba benézett, székek alá, ajtó mögé, de a kulcsot sehol se találta.
   - Mi legyen most? Nincs másik bejárat, szegény dadust nem tudom beengedni! - keseredett el a hiábavaló keresés után.
    Tanácstalanul az ablakhoz lépett, hogy valamit kigondoljanak erre a nehéz helyzetre. A kétségbeesett ötletelést váratlan dolog szakította félbe: a nagy nyugalomban nem számolták a napokat, s a vidám kastélynép egyszerre hazaállított. De menten elment a jóvkedvük, amikor kiderült a baj. A nagy kapuhoz ugyanis egyetlen kulcs volt csupán, és az az egy veszett el. Nosza lett nagy fejtörés, adták a jobbnál jobb tanácsokat Tiellának, hogy is akadhatna nyomára, aki tanácsot nem tudott mondani, az szidta a királylány tyúkeszét, vagy védte szegény beteg leányzót. Egyiknek se volt sok haszna, Tiella estig se lelte meg a kulcsot.
   Erre aztán a jó király futárt menesztett a szomszédjához, hogy segítsen valamilyen módon ezen a nehéz helyzeten. A szomszéd király elküldte egy századát faltörő kosokkal és minden ostromló fegyverrel, de a kaput nem tudták betörni. Estére tehát a király és az udvarnépe visszavonult a szomszéd királyhoz, hogy ott töltsék az éjszakát és, hogy kigondoljanak valamit.
   Amíg ott tanácskoztak az okos vének a tanácsteremben, - hogy mennyi fegyveres kell még, vagy hogy elhívassák-e a lakatost a hetvenhét tengeren túlról, mert csak ő tud ilyen zárhoz pontos kulcsot csinálni, - valaki ott fülelt az ajtó mögött. Nem volt ez a titkos hallgatózó más, mint Tolna, a szomszéd királyfi. Amikor úgy döntött, hogy eleget hallott mára, elment aludni. 
   Hajnalban azonban korán felkelt, felkapott egy nagy tekercs kötelet a vállára, nyeregbe pattant és a derengő félhomályban elvágtázott a bezárt várhoz. A kastély előtti padnál megkötötte a lovát, és körbesétálva megkereste Tiella ablakát. Nem volt nehéz, ez volt egyetlen ablak az első emeleten, ami tárva-nyitva volt. Tolna nem sokat teketóriázott, egy tobozzal megdobta az üveget, az ablakhoz vánszorgó, kócos lánynak felhajította a kötelet, aki ettől hirtelen ébereb lett és fent stabilan megkötözte a végét, hogy a királyfi bemászhasson a kastélyba. Azon nyomban nyomban nekiláttak a kulcs kereséséhez. Ketten, kapkodás nélkül már könnyebb volt. Tolna hamarosan meglelte ez egyik ládán, félig egy kendő alá csúszva és már szaladt is kinyitni vele kaput. Aztán a konyhában finom reggelit készített a már gyógyuló királylánynak.
   A király követe, aki a királylánynak hozott üzenetet, már reggelizés közben találta őket az ebédlőben. Rögvest sarkon fordult és vitte vissza a jóhírt. A kastély népe boldogan költözött vissza az otthonába, a kulcsot rögtön elvitték a hetvenhét tengeren túli lakatoshoz lemásoltatni, bár igaz, ami igaz, nem is zárták be azóta a nagykaput, soha többet.
   Tiella és Tolna pedig azóta is nagy barátságban vannak egymással.

   Mandula telefonja csörögni kezdett a táskájában.
   - Szia Anyu! ... Jövünk már, jövünk, csak nem volt kulcsom... Igen, sietünk! Szia!
   - Hazaért, mehetünk - állt fel és vállára vette a táskát. Lotti pohara is üres volt már.
  A kislány illedelmesen megtörölte a száját egy szalvétával és lecsusszant a székről. Megigazította a szoknyáját és nővére kezét megmarkolva elindult vele hazafelé. Egész úton nem szólt semmit. Otthon, a lépcsőházban elengedte Mandulát és előreszaladt, de a lépcső tetején hirtelen hátrafordult:
   - Máskor is hagyd itthon a kulcsod, jó?
   És már futott is végig a folyosón, hogy ő csöngethessen be az ajtón.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint