Ugrás a fő tartalomra

A mandarin pillangó

   - Mandula, Mandula! - szaladt rémülten sikoltozva a nővéréhez Lotti.
   - Mi az, miért kiabálsz?
   - Valami rusnyaság van a párnámon! Gyere, nézd meg!
   Bementek Lotti ágyához. A párnán egy megtermett, szőrös hernyó mászott.
   - Fúúúúúj! - fintorgott a kislány - Undorító!
   - Jaj, ne viccelj! Ez csak egy hernyó! Azt hiszem a rókalepkéjé... Majd megnézem a határozóban.
   Mandula kivitte a kertbe a párnát és óvatosan letessékelte róla a hernyót.
   - Ebből ugyan soha nem lesz pillangó! - nézte az araszoló hernyót Lotti.
   - Pont ezt hitte Lenke királylány is - jegyezte meg Mandula.
   - Tényleg? Hogy történt?

   Egy szép palotában élt szüleivel Lenke királylány. Nagyon szerette a pillangókat, naphosszat sétált a virágoskertben és leste az ide-oda repkedő színes pilléket. Amikor az udvari tanítómester tanította, akkor se figyelt, hanem csodálatos lepkéket rajzolt a füzetébe. Így aztán azt se tanulta meg soha, milyen is igazából a pillangók élete. Csak az érdekelte, hogy milyen gyönyörűségesek.
   Egyszer, hogy örömet szerezzen neki, édesapja vett neki egy albumot, telis tele szebbnél szebb pillangók képeivel. Lenke onnantól éjjel-nappal csak ezt a könyvet lapozgatta. A legjobban egy különleges, fénylőszárnyú, ragyogó napsárga pillangó, a mesebeli mandarin pillangó tetszett neki. Úgy csodálta ezt a kis állatot, hogy egyszer elsóhajtotta magát: 
   - Bárcsak lehetne egy mesebeli mandarin pillangóm!
   Attól kezdve nem tudott másra gondolni. Elképzelte, milyen csodálatos lepkeházat építene az ő kis lepkéjének, milyen édes illatú virágokat ültetne bele, hogy finom nektárokat kóstolgathasson. 
   A tanítómester szerette volna, ha Lenke királylány legalább egy kicsivel többet tudna a világról, ezért arra gondolt, hogy elárulja a királynak, miről álmodozik a királylány, hátha a saját pillangójáról való gondoskodással egyet, s mást megtanul. A király beleegyezett, hogy legyen Lenkének saját mandarin pillangója, pedig nagyon sok pénzbe került megszerezni ezt a különleges állatot.
   A tanító és Lenke megkeresték, hol él a mesebeli mandarin pillangó, és melyik országban lehet olyat kapni. Együtt írtak levelet egy pillangótenyésztőnek, amit elvittek a postára. Hamarosan választ kaptak, hogy három mandarin pillangót kapthatnak. Kiszámolták, mennyibe kerül, elküldték a pénzt, és meg is kapták a választ, hogy a következő hajóval érkeznek a pillangók. 
   Lenke boldogan ment el szép hintójában a kikötőbe, átvenni a dobozkát, amiben a pillangók érkeztek. Alig várta, hogy otthon legyen, és kibonthassa a csomagot. Felszaladt a szobájába, bezárta az ablakokat, ki ne repüljenek a lepkék, és kinyitotta a ládikát. Legnagyobb megdöbbenésére azonban nem aranyfényű pillangók, hanem otromba, kövér, fekete hernyók fészkelődtek a dobozban. A kényes királylány hatalmasat sikított, és keservesen zokogni kezdett. Mikor kibőgte magát, kinyitotta az ablakot, és mérégben az egész ládikát kihajította rajta.
    Ekkor lépett be hozzá a tanítómester. Nagyon meglepődött a királylány kisírt szemeit látván. Hát, még amikor megtudta, miért haragszik Lenke királylány!
   - De királylányka, kedves! Miért nem figyelt, amikor a lepkeatlaszban megnéztük a mandarin pillangót? Együtt olvastuk el, hogy fekete szőrös hernyóból fog bebábozódni, és abból kel ki a gyönyörű pillangó!
    - Én nem hiszem, hogy ebből az ocsmányságból bármi lesz! - toporzékolt Lenke.
   - Gyorsan szedjük össze a kertben a hernyókat, és meglátja majd, milyen szépek lesznek, ha átváltoznak... - próbálta győzködni a tanító.
    - Nem látok meg semmit! Nem érdekelnek azok a szörnyetegek! - kiabált a királylány.
   Nem volt mit tenni, a drága mesebeli mandarin pillangók hernyói örökre eltűntek a kertben. Az is lehet, hogy megették őket a madarak. Habár pár hónap múlva Lenke királylány a kertben sétálva egyszer látott az orra előtt ellibbeni egy fénylő napsugarat. Megpróbálta elkapni, de nem sikerült. És soha többet nem látta.


   - Ez szomorú mese volt! - húzta össze a szemöldökét Lotti.
   - De a mi hernyónkból lehet még szép pillangó...
   - Miért, milyen az a róka lepke?
   Együtt megkeresték a lepkehatározóban a kis narancssárga pillangót.
   - Egész szép... - csodálkozott a kislány.
   - Miért, mit gondoltál?
   - Hogy olyan ronda szőrös lesz... - nevetett Lotti, és elkérte Mandulától a lepkehatározót, hogy megnézhesse, milyen hernyókból lesz a többi pillangó.

   

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint