Ugrás a fő tartalomra

A világ legszebb királylánya

   Lotti az új falinaptárát lapozgatta. Minden hónaphoz más királylányt festett a rajzoló. Január kisasszony kékes-jeges ruhában, a tavaszi hölgyek virágos fodrokban, a nyáriak gyümölcsös-fűzfaágas, szitakötő-fátylas ruhakölteményekben, az ősziek szőlőlevelekkel, színes lombokkal díszített szoknyában billegtek. A kislánynak nagyon tetszett mindegyik. Sárgatalpúnak mutogatta, magyarázta, hogy melyik ruhát venné fel a legszívesebben. 
   - No, melyik tetszik a legjobban? - kérdezte Mandula és leült kishúga mellé a szőnyegre.
   - Nem tudom, talán a februári - merengett Lotti.
   - A jégfátyol miatt?
   - Azért is, meg szerintem neki a legszebb az arca.
   - Tényleg nagyon finom vonásai vannak. De talán kicsit szomorú, nem?
   - Biztos azért, mert egyedül van.
   - Gondolod?
   - Pedig olyan szép...
   - Pont, mint a Világ Legszebb Királykisasszonya.
   - Ő kicsoda? - csillant fel Lotti szeme, mert sejtette, hogy most mese következik.
   - Elmondjam? - kérdezte Mandula, pedig úgyis tudta a választ.
   Lotti kényelmesen elfeküdt a szőnyegen, magához ölelte Sárgatalpú kutyust és várta a mesét.

   Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon is túl, az Üveghegyen túl, de még az Ezüsttengeren is túl terült el a Világvégi királyság. Hatalmas birodalom volt, mégsem éltek benne sokan. Világvégi király palotája egész messze volt mindentől, egy gyönyörűséges hegy oldalában, ahol zöldelltek a fák és a rétek, csicseregtek a madarak és pisztrángos patakok csörgedeztek. Ez persze a nyári palota volt, mert az ország ügyeit a király a fővárosban intézte, ott is állt egy kisebb palotája, de a legjobban mégis a hegyek közt szeretett lenni. 
   Ebben a palotában élt gyönyörűséges leánya, Orchidea is. Mindenki, aki ismerte, azt mondta róla, hogy ő a Világ Legszebb Királylánya. Csak az volt a baj, hogy nem sokan ismerték. Ismerte őt a király, a palotaőr, a házvezetőnő, a komornyik, a szakácsnő, a dajka, a kertész és a lovászfiú. Meg a két udvarhölgy, akikkel sétálgatni szokott a kertben. Mással még soha se találkozott.
   Orchidea a csendet és a magányt szerette. Sokat olvasott, lovagolt, gondozta a virágait, beszélgetett az udvarhölgyeivel. És közben napról napra szebb lett. Párja nem volt az országban, de talán még a világban se. És lassan elérkezett az idő, hogy férjhez menjen. 
   A királylány gyakran álmodozott egy daliás hercegről, aki majd eljön érte, talán egy sárkánnyal is megküzd előbb, és feleségül veszi. De ezt az álmát nem mondta el senkinek, hanem magában dédelgette. Édesapja közben kihirdette az országban, és néhány postagalambbal a más országok királyainak is tudtára adta, hogy eladósorban van a lánya.
   Hanem mind hiába: telt-múlt az idő, de egyetlen kérő se jelentkezett. A király nem értette, hogy lehet ez, hiszen az ő lánya a legszebb a földkerekségen! Eltelt egy év, kettő, de még egy széllelbélelt vándorlegényke se járt arra, hogy feleségül kérje Orchideát. A királylányt ez cseppet se zavarta, ő csak álmodozott mesebeli hercegéről. Aztán eltelt még egy év, még kettő, s a királylány felfedezte az első halvány ráncot a szeme mellett. Nevetőráncocska volt ugyan, és rajta kívül senki se látta, de azért nagyon megijedt. Mi lesz, ha továbbra se kéri meg senki, és végül egyedül marad? Onnantól kezdve sokkal kevesebbet mosolygott, és senki se tudta jókedvre deríteni.
   Egyik nap a király nagy örömmel jött haza a nyári palotába. 
   - Képzeld, kedves Orchideám, ma kaptam levelet egy nagy úrtól, Pombuc hercegtől, hogy holnap eljönne háztűznézőbe. Készüljetek, takarítsátok ki a palotát, te pedig kedves lányom, menj ki sétálni a friss levegőre, hogy üde legyél, mint a harmat! Te vagy a legszebb királylány, egész biztos feleségül vesz majd!
   Nagyon várták a kérőt, Orchidea a legszebb ruhájába bújt, és rózsvízzel illatosította be a haját. Be is állított, díszes kísérettel, fényes, gazdag hintóval Pombuc nagyherceg. De amikor a fényes ruhába öltözött apród kinyitotta a hintó ajtaját, és kisegítette a nagyurat, Orchidea majdnem sírva fakadt ijedtében. Egyáltalán nem ilyennek képzelte a mesebeli hercegét. Pombuc erősen kopaszodott, zsíros képe volt, nagy hasa, harsogva és fröcsögve beszélt, és rettenetesen udvariatlanul viselkedett. Nem csoda, ha a király lánya alig várta a vendégség végét, hogy megmondhassa az apjának:
   - Édesapám, én inkább egyedül maradok, minthogy hozzámenjek ehhez a disznóhoz!
   - Megértem, lányom, de nincs más kérőd. Kire marad az ország, ha meghalok?
   - Édesapám, ne haragudj, hogy ilyet mondok, de Pombuc herceg nem tűnik alkalmasnak a Világvégi ország trónjára...
   - Igazad van leányom. Nekem se kedves ez az úr, holnap reggel megmondom neki, hogy távozzon.
  Úgy is lett. Hanem Pombuc herceget nem olyan fából faragták, hogy hagyja magát csakúgy kidobatni a palotából. Ő volt a világ egyik leggazdagabb hercege, és azt remélte, hogy ha megörökli a Világvégi királyságot, mindenkinél gazdagabb lesz. És még egy dolog visszatartotta. Világvégi király csak annyit doboltatott ki, hogy eladó a leánya, de azt nem, hogy mellesleg Orchidea szépsége versenyre kel a hajnali napsugarak fényében mosdó harmatcseppével... Pombuc sok királylányt látott már, de Orchideánál szebbet még egyet sem. Hát már csak ezért se ment sehova. Ha már ő lesz a leggazdagabb, illik, hogy az ő felesége legyen a legszebb! Hogy ne tudják elküldeni, hazaüzent egy postagalambbal a katonáinak, hogy jöjjenek a Világvégi király országába, mert megtalálta a Világ Legszebb Királykisasszonyát, de nem akarják hozzáadni.
   Hanem úgy esett, hogy a galamb a hosszú úton elfáradt és leszállt egy patak mellé inni pár korty vizet. A víz mellett itatta lovát Szalakóta királyfi, aki épp arra vadászott. A madár, ahogy igyekezett odaférkőzni a vízhez, véletlen kicsúszott a levél a gyűrűje alól. A királyfi felkapta és elolvasta. No, de nem is adta vissza a galambnak! Azon nyomban a lovára pattant és hazavágtatott a palotájába. Édesapjától kért úti felszerelést és ötven vitézt, akik elkísérik, és még aznap elindultak a Világvégi király országába. 
   Pombuc herceg türelmetlenül várta a katonáit, mert már kezdett nagyon kényelmetlen lenni a vendégség. Orchidea akármilyen szép is volt, olyan undokul viselkedett vele, a Világvégi király pedig a világ minden kincséért se akart beleegyezni a házasságba.
   - Na, megálljatok! - mormogta Pombuc - Mindjárt itt lesznek a katonáim, akkor majd beleegyeztek mindenbe, elveszem Orchideát és aztán már nem gúnyolódhat velem!
     Amikor meglátta a láthatáron a porhfelhőt, amit az ötven vitéz lova kavart az úton, majd kiugrott a bőréből boldogságában, mert azt hitte, az ő katonái jönnek. De nagyot nézett ám, amikor a palotakertbe bevágtázott a délceg Szalakóta királyfi! Hármat se pisloghatott, a gőgös Pombuc nagyherceg teljes kíséretével kapun kívül találta magát, Szalakóta és a vitézei egy perc alatt elkergették mindet. Szégyenszemre kellett hazakullognia.
   Orchidea azonban ragyogott a boldogságtól, amikor megtudta, hogy a vitéz királyfi feleségül akarja venni. Világvégi királynak se volt ellenvetése, még aznap meg is tartották a kézfogót. Elküldtek papért, elhívták Szalakóta királyfi szüleit és olyan lagzit csaptak, hogy még az Üveghegyen is három évig csak erről beszéltek. Máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak!

   Lotti kinyitotta a naptárt szomorkás Február királylánynál.
   - Neki is ki kellene doboltatnia - gondolkozott el a képet nézve.
   - Mit?
   - Hogy eladósorban van, és jöhetnek a királyfiak lánykérőbe.
   - Hát lehetséges...
   - Csak azt is bele kell írni, hogy ő a legeslegszebb. Különben honnan tudnák a királyfiak, hogy érdemes érte elindulni?
   Mandula elmosolyodott.
   - Igaz. Elvégre mégse találkozhat mindegyik egy eltévedt postagalambbal...   
    

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint