Ugrás a fő tartalomra

Villamos


Lena szinte mindennap villamosozott. Főként hazafelé, amikor már nem sietett. A metró is épp oda vitte, ráadásul jóval gyorsabban, és induláskor ez nem elhanyagolható előny, de a villamos mégiscsak hangulatosabb. Kezdve ott, hogy ezen a vonalon olyan kevesen használták (a metró miatt), hogy csak valami régi, zörgős szerelvényeket állítottak itt forgalomba. Nosztalgiajáratnak még újak, forgalmas helyekre már elavultak, Lenának azonban tökéletesek voltak a hazaútjaira.
Szinte mindig volt hely.  A magas, nagy ablakokból jól lehetett látni az utcán haladó autókat, a járdán egymást kerülgető gyalogosokat. Ha kicsit közelebb húzódott és felfelé sandított, akkor a többemeletes házak homlokzatát is láthatta. Ezt különösen szerette: úgy bámészkodni, mintha most járna itt először. Pedig már jól ismerte a városrészt, ahogy a villamoson utazó törzsközönséget is: az iskolából hazajáró kisfiút, aki úgy rugdosta a tornazsákját, mint valami hálóba kötött labdát; az ételhordó nénit (vajon kinek viszi?); a vézna, bubifrizurás lányt, hatalmas mappákkal; a sportos srácot, akinek mindig sikerült az aktuális trendhóbortok közül a legelőnytelenebbeket kiszemelnie magának… Néha elgondolkozott, hogy vajon őt hogyan jellemeznék ezek az emberek, ugyanígy, pár szóval? Már, ha egyáltalán eszükbe jut ilyesmi…
Lena észrevette, hogy ezen a járaton kicsit másképp viselkednek az emberek, mint máshol. Nem hallgatnak annyian zenét (biztosan azért, mert annyira zörög, hogy még egymás szavát se hallani), többen olvasnak könyvet vagy újságot, mint telefont (a rohanós emberek metróval utaznak), és úgy általában véve érdeklődőbbek, nézelődőbbek (mert nincs akkora zsúfoltság). Ez tetszett neki.
Egyszer olyat is látott, hogy valaki a villamosvezetőnél jegyet vett. Csakis turista, vagy valami hozzá hasonló, kisvárosi lehetett, mert az itteniek mind tudták, hogy itt nem jár ellenőr, akkor meg ugye minek a jegy… Lena ezt sohase értette a nagyvárosiakban. A vezető egy félretolós kisablakban adta ki a jegyet, és Lena egy pillanatra belátott a vezetőfülkébe. Az elsötétített ablakon át már sokszor kukucskált be a vezetők birodalmába. Mert ez az: egy külön kis birodalom. Mindegyiküknek megvannak a saját tárgyai, amelyekkel berendezik a szűk teret, hogy otthonosan érezzék magukat benne. Plüssök, egy verseskötet, személyes fotók, kávéstermosz… Kinek mire van szüksége. Ha elöl állt, akkor a sötétített ablakon keresztül is jól látta a műszerfalon világító jelzéseket. Gyakran felejtette fáradt szemét a hipnotikusan pergő sebességjelzőn egy-egy hosszú nap után.
Már csak ezért is járt haza inkább villamossal: a puhán sikló metróval ellentétben a makrancosan zakatoló szerelvényen még a legfáradtabb állapotában se tudott soha véletlenül elaludni…

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint