Ugrás a fő tartalomra

A tükörtó


A lápvidék felől érkező nyirkos szagú lég szinte húzta magához a kék tündért. A sziklás, köves vidék helyébe füves, zsombékos tájék lépett. Különféle rovarok, szúnyogok és szitakötők jelezték a szittyós talaj közelségét.
Hajnaltündér az utolsó jellegzetes, nagy sziklánál megállt és elővette a térképét. Megkereste, hol áll, kinézte az irányt és útnak indult. A jelölések szerint az első útszakaszon kényelmes, biztonságos ösvény vezetett a mocsár belseje felé. Határozottan jobban érezte magát itt, ahol élő növények és állatok vették körül, még ha nem is a legbarátságosabb fajtából valók. Éles levelű sás szegélyezte az ösvényt, békák üdvözölték kuruttyolva. Szúnyogok döngicséltek a feje körül, de szerencsére a tündérvérért nem rajonganak különösebben, ezért nyugodt lehetett felőlük.
Az eget sötétszürke felhők borították, kissé fenyegetőek, mintha minden pillanatban esni akart volna, de egy csepp se hullott egész nap. Az idő éppen ezért fülledt volt, a tündérlány kissé megizzadt a gyaloglásban és nehezebben kapott levegőt, de nem bánta. Még ez is elviselhetőbb volt, mint a tikkasztó, száraz forróság a sziklatengerben, árnyék nélkül.
Később a széles ösvény szűkülni kezdett és Hajnaltündér már csak egy kis csapáson haladt előre. Estig nem volt szüksége a térképre, mert ez az út egyenesen a Tükörtóhoz vezetett. Ott tervezett éjszakázni.
Nem számított rá, de a tó partján egy egészen jó állapotú deszkából épült menedékházat talált. Megágyazott bent magának, aztán kiült a víz mellé vacsorázni. Leszállt az éj, fújni kezdett a szél és a borús felhőket magával vitte Lidércföld felé. Hajnaltündér feje felett bársonyos fekete, csillagokkal szórt ég ragyogott. Feljött az ezüstös arcú hold és megállt a Tükörtó felett megcsodálni magát. Ez volt az a pillanat, a legenda szerint, amikor a tópartról a víz színén tükröződő hold képébe nézve a vándor megláthatta a választ arra, hogy merre tart az útja, jó irányba halad-e.
A tündérlány ugyan nem kételkedett szíve hívásában, de kíváncsiságból felállt a víz szélén és lábujjra emelkedve rápillantott az ezüstös víztükörre. Nagyon elámult azon, amit látott.
A hullámzó vízen egy kastély képe úszott, erős, fehérre meszelt falú épület, melynek aranyló, boltíves ablakai voltak. Nem különösebben díszes, de látszott rajta, hogy fejedelmi, akár királyi vár is lehet. Hatalmas, gazdag kert vette körül, népes udvartartás végezte a dolgát az istállóban, a konyhában, mindenütt. A rózsakertben meglátta a kastély asszonyát: barátságos, fiatal királynő volt ő, aki épp az udvarhölgyeivel kártyázott. Vidáman, hangosan nevetgélve játszottak. Aztán változott a kép, s a hölgyet a fogadóteremben látta viszont. Gazdák, mesteremberek, nemesek és különféle asszonyságok kértek bebocsátást a felséges asszonyhoz, ügyes-bajos dolgaikban kérve eligazítást. A királynő kedvesen, udvariasan fogadta őket, meghallgatta a gondjukat, aztán a tanácsadó emberei megfeleltek a kérdésekre. Hajnaltündér a sorban egy ismerős alakot pillantott meg. Egyenes tartású, nyílt tekintetű férfi, tarisznyával a vállán… Az Ember az! Amikor sorra került, a királynőtől két hétre szállást és munkát kért a kastélyban. A tündérlány látta, hogy a királynő csillogó tekintettel figyeli a különös vándort, s tanácsadói helyett ő maga felel a kérésre. Változott a kép, s a tündérlány látta az Embert a kastély könyvtárában, ott találtak neki feladatot. Egyszer csak odalépett a királynő, leült mellé és beszélgetni kezdtek. Sokáig társalogtak az olvasóasztalnál, ahol senki se zavarta őket. S Hajnaltündér, ahogy egyre jobban belemerült a képbe, észrevette az Ember tekintetében azt a fényt, amit nagyon fájt látnia…
Nem is nézte tovább, visszament a kunyhóba, beburkolózott a takaróba és a szélköpenybe. Közben a hold is megunta az arcképét és arrébbgurult az égen. A tündérlány nem bírt elaludni. Sehogy se fért a fejébe, hogy ez a látomás vajon hogyan függ össze az úti céljával? Csak nem kell felkeresnie annak a királynőnek a kastélyát? Hiszen az valószínűleg éppen az ellenkező irányban van! Az Ember erről érkezett, amerre most ő tart… Ezenkívül valahányszor kettőjükre gondolt ott, a palotában, nagyon rossz érzés töltötte el.
Úgy döntött, inkább lefekszik, megpróbál aludni rá egyet, s reggelre halasztja a megfejtést. Másnap szelíd, langyos napsütésre ébredt a hűvös éjszaka után. Megreggelizett és összecsomagolta a holmiját. Vállára vette álomszőtt tarisznyáját és visszaballagott a tópartra, ahol előző éjjel álldogált.
-  Mit kezdhetnénk én az emberekkel? – sóhajtotta.
-  Hajnalka, te tündér vagy… - susogta a tóparti sás - … a szívedre hallgass, tündérke, a szívedre!
Megfogadta a tanácsot. Pillantásával búcsút vett a Tükörtótól és a kunyhótól, s térképét a kezébe véve továbbindult Lidércföld felé.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint