Ugrás a fő tartalomra

A vihar



Ha azt hiszed, hogy a tündérek sokkal gyorsabban tesznek meg nagy távolságokat, csak azért, mert szárnyuk van, akkor még sohasem sétáltál tündérrel. Mert a tündérek nem madarak és nem is repülőgépek. Sokat gyalogolnak, de hamarabb elfáradnak a talpalásban nálad. Ilyenkor segít a szárnyuk: amikor a lábuk már nehezen viszi őket, akkor van, ami újra lendületet ad nekik. A szárny persze másra is jó: ha felreppennek a levegőbe, akkor egészen máshogy és máshonnan látják a világot, mint ahogyan te látod azt, a földről. A tündéreknek szükségük van a szárnyukra, mert csak azzal együtt lesznek olyan egészek és épek, mint a Mesék Birodalmának többi lakója.
Érthető tehát, hogy Hajnaltündérnek miért kellett a Koboldvárosban töltött idő alatt megerősítenie a szárnyait. A hosszú vándorút, amire készült még egy nála sokkal erősebb lénynek is nagy kihívás, nem hogy egy törékeny tündérlánynak. Útja során biztos lassabban haladt, mint mások, gyakrabban állt meg pihenni, de ez nem is volt baj, mert pihenői során nyugodtan leírhatta mesekönyvébe a történeteket, amelyeket útközben hallott.
Mesém idején éppen egy kietlen, sziklás vidéken vándorolt, ahol ritkán talált megfelelő helyet az éjszakázásra. Ezért gyakran sokkal többet kellett gyalogoljon, mint amennyi jól esett volna neki. Az tartotta benne a lelket, hogy érezte: közeledik már a Törpék Országához. Már látta is a távolban, a hegy oldalában meredező tornyokat, de nem sokáig csodálhatta őket, mert hamarosan köd gomolygott be a völgybe, az eget pedig félelmetes fekete felhők lepték el. Fújni kezdett a szél, lehűtötte a levegőt, és az eső is eleredt. Hajnaltündér sehol sem látott olyan helyet, ahol meghúzódhatott volna, ezért elhatározta, hogy amíg bír, megy előre. Igen ám, de olyan viharos erejű lett a szél, ahogy belekapott a tündér ruhájába, hajába, félő volt, hogy felkapja a földről. Nem lehetett mást tenni, mint lekuporodni egy nagyobb szikla mellé, hogy minél kevésbé érje őt a szél.
Hanem egy szélroham mégiscsak megtalálta és felkapta búvóhelyéről a kis tündért. Hajnaltündér kétségbeesetten verdesett a szárnyaival, hogy földet érjen, de a vihar vitte magával, egészen addig, amíg egy nagy fenyőerdő nem állta útját. Ott aztán a tündérlány megkapaszkodott az ágakban, és igyekezett lejjebb mászni. Nem volt már sok ereje, az utolsó ágon megcsúszott és leesett az erdő talajára. Nem ütötte meg magát nagyon, de ahogy megpróbált felülni, megérezte a szárnya tövénél nyilalló fájdalmat. Óvatosan meg akarta libbenteni azokat, de nem sikerült. Hátranézett fájó válla felett, és látta, hogy a fátylas, hártyavékony szárnyak rongyosra szakadoztak a viharban. Nagyon kimerült volt már, nem csoda, ha ettől a látványtól és a fájdalomról keservesen sírva fakadt. Amikor kisírta magát, evett egy keveset, majd elővette a takaróját és egy fa tövéhez vackolva magát pillanatok alatt mély álomba merült.
Arra ébredt, hogy valaki szelíden simogatja a vállát. Két, nagy szakállas törpe állt mellette, ők ébresztgették.
-  Tündérlány, hogy kerülsz te ilyen messzire a Kék Hegységtől? – kérdezték aggodalmas arccal.
Hajnaltündér nem tudott felelni, de annyira fájt még mindig a szárnya töve, hogy megint eleredtek a könnyei. A törpék nem kérdeztek többet, óvatosan kibugyolálták, és azonnal megértették, mi a baj. A takaróból és két hosszú ágból gyorsan hordágyat készítették, ráfektették a tündért, és odafigyelve, ám amilyen gyorsan csak tudták, szedték a lábukat a főváros felé. Hajnaltündér a ringatózástól ismét elaludt. Egy árnyas teraszon tért újra magához. Kedves arcú asszony állt mellette, s ahogy jobban megnézte, rájött, hogy ember lehet. A többi, körülötte sürgő-forgó alak azonban törpe volt.
-  Örülök, hogy felébredtél – mosolygott rá az asszony. – Ne ijedj meg, a törpék fővárosában vagy, én pedig Terézia doktornő vagyok. Hét éve élek itt a törpék között és gyógyítom a betegeiket. De tündérrel még sohase találkoztam…
Közben egy ápoló-törpe kis tálban gőzölgő levest hozott Hajnaltündérnek. Segítettek neki felülni az ágyon, ő pedig jó étvággyal látott hozzá az evéshez.
-  Megvizsgáltam a szárnyadat – folytatta a doktornő, – úgy látom, nagyon súlyosak a sérülések. Már üzentem Tündérországba, hogy küldjenek egy szárnyszakorvost. Bármelyik percben itt lehet.
Nem kellett sokat várni. Hajnaltündér éppen befejezte az ebédet, amikor kilépett a teraszra egy ősz hajú, szép arcú lila tündér. Ő volt Jácinta, a Tündérklinika legjobb szárnyszakorvosa volt. A tündérlány már sokat hallott felőle, és nagyon megnyugtatta a jelenléte. Az idős tündérorvos azonnal vizsgálni kezdte, Terézia doktornő pedig figyelmesen segédkezett neki. Jácinta tündér hamarosan sorolni kezdte a gyógyszereket és eszközöket, amire szüksége volt Hajnaltündér szárnyának rendbe hozásához. Az ápolók és az orvosnő szempillantás alatt összegyűjtöttek mindent és a tündérdoktor hozzálátott a kezeléshez. Egy vékony, de erős, átlátszó fóliaszerű támaszt simított a sérült tündérszárnyak egyik oldalára, majd aprólékos munkával kiegyengették és a helyére simítgatták a szakadt, gyűrött szárnydarabokat. Hajnaltündér fájdalomcsillapítót kapott, hogy ne érezze zavaró és fájdalmas szöszmötölést. Sokáig tartott, mire teljesen kisimították a szárnyakat. Jácinta tündér egy újabb fóliát vett elő, de ezt bekente valamilyen furcsa szagú folyadékkal és úgy fektette a szárnyak másik oldalára. Most jött az, amit helyette senki se tudott volna megtenni: titokzatos gyógyító varázsigéket mondott. A tündérlány érezte szárnya tövében a zsibbasztó forróságot, ami elkezdett szétáradni a szárnyakba is. Az egész legfeljebb egy percig tartott.
-  Nos, a neheze megvan – mondta Jácinta tündér, miközben pakolni kezdett.  – Pihenjen sokat, egyen tápláló ételeket. Holnap visszajövök és megnézem, hogy gyógyul-e rendesen!
Az idős tündér biccentett egyet és már ott se volt. Egy szárnyszakorvosnak rettentő sok dolga van. A következő napig Terézia doktornő ápolta. Gondosan betartott minden utasítást, amit a lila tündér javasolt. Hajnaltündér szinte egész nap csak evett és aludt. Másnap már sokkal jobban érezte magát. Jácinta tündér meglátogatta, lecserélte a gyógyító folyadékos fóliát, újabb varázsigéket mormolt, és megnyugtatta őket, hogy a szárnyak gyógyulásnak indultak.
Hajnaltündér napról napra jobban érezte magát, de még sok idő kellett ahhoz, hogy a szárnya teljesen helyre álljon. Szép és kellemes hely volt a kórház, de igazán nem sok érdekes történt ott. A tündérlány, amikor már elég erős lett hozzá, engedélyt kért, hogy hadd látogassa meg a többi beteget, mert kíváncsi volt, milyenek a törpék. Terézia doktornő természetesen beleegyezett. A tündérlány pedig beszélgetett a többiekkel, megismerkedett velük: ki honnan jött, mi a baja, mi a munkája… A beteg törpegyerekeknek mesélni kezdett, akik ettől sokkal jobb kedvűek és bátrabbak lettek. Terézia doktornőnek is feltűnt, hogy azok a betegei, akiket Hajnaltündér gyakran látogat, valamiért gyorsabban kezdenek gyógyulni. A betegek is nagyon szerették a mesélő tündért. Hamarosan híre ment a törpevárosban, hogy ki lábadozik a kórházban.
A törpék nagyon kíváncsiak voltak a tündérlányra, de a doktornő nagyon figyelt rá, hogy Hajnaltündér eleget pihenjen, ne fárassza magát túlságosan. Idővel azonban megengedte neki, hogy hetente egy-két alkalommal kimenjen a közösségi házba, hogy ott a törpékkel meséljenek egymásnak. A pihenős napokon pedig leírhatta Kobalt királytól kapott mesekönyvébe a törpéktől hallott történeteket. A gondos ápolásnak köszönhetően Hajnaltündér szárnya teljesen rendbejött. A kórházban töltött utolsó estéjén kiment sétálni a kertbe. A cseresznyefa tövében megpillantott valakit, aki nagyon ismerősnek tűnt neki.
-  Örülök, hogy már meggyógyultál – köszöntötte kedvesen Magnólia királynő a közeledő tündérlányt. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy telik az utad?
-  Köszönöm, jól. Ettől a sérüléstől kicsit elgyengültem, de szeretnék tovább menni.
-  Biztos vagy abban, hogy jó irányba mész?
-  Igen… - Hajnaltündér kissé bizonytalanul felelt. Eszébe jutott az Ember, akivel az úton találkozott, és akitől most úgy érezte, hogy egyre távolabb kerül. De szíve mélyén érezte a Mesék Birodalmának hívását, és tudta, hogy akkor is ezen az úton kell tovább menni, mert ez az ő útja.
-  Igen, biztos vagyok benne!
-  Ez jó hír! – mosolygott Magnólia, mintha tudta volna, mi jár a fiatal tündérlány fejében.  – Nos, ha így van, akkor menj tovább. De sose felejtsd el, hogy tündér vagy, hogy mire vagy képes. Feszegesd a határokat, de ne vállalj olyan veszélyt, ami nem tündérnek való! Megígéred, hogy vigyázol magadra?
-  Megígérem – felelte Hajnaltündér.
Magnólia megölelte őt és eltűnt. A tündérlány pedig bátorsággal telt szívvel ment vissza a szobájába, hogy jól kipihenje magát a kényelmes ágyban, mielőtt elindul a következő hosszú útra.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint