Ugrás a fő tartalomra

Megérkezés Lidércföldére


Álmokból szőtt tarisznyájával a vállán, térképével a kezében, magában merengve haladt a tündérlány a lidércek népének országa felé. Nem is törődött sokat a mocsárvilággal, amin át haladt. Ha az ösvény nem volt egyértelmű, rápillantott a térképre és haladt tovább. Így ment ez sokáig, amíg újra egy hosszú, egyértelműnek tűnő szakasz következett. Itt megállt, ivott egy kortyot a kulacsából, eltette a térképet és folytatta az utat.
Ahogy a zsombékok között rótta az ösvényt, egyre csak azon járt az esze, mit jelenthetett az éjjeli látomás a tó tükrén. Vajon igaz, vagy csak a képzelete játszott vele? Létezik tényleg az a kastély, és az úrnője? A fény, amit a vándor szemében látott, valóban az a fény, vagy az emberek szeme másképp fénylik, mint a tündéreké? És hogyan jön ez az egész történet ahhoz, hogy ő jó úton jár-e? Miként fejthetné meg ebből a helyes útirányt?
Ilyen kérdéseken rágódott szegény Hajnaltündér, a lába szinte magától vitte előre az ösvényen. De emlékszel arra, mikor azt meséltem, hogy egy tündérnek nincsen szüksége térképre ahhoz, hogy megtalálja a célját? Hogy érzi, mikor merre kanyarodjon? Nos igen, ez igaz, még talán a mocsár süppedős ösvényén is megtalálja lépései helyét. Hogyan történhetett mégis az, hogy a hosszú, egyértelmű útszakasz valahogy mégsem akart véget érni? A tündérlány bizony egy idő után észrevette, hogy órák óta gyalogol, és mégsem érkezett meg a jelölt fűzfához, ahol újra elő kell vennie a térképet. Eltévedt a széles, nagy mocsárvidéken…
-  Jaj, éles sás, brekegő békák! Áruljátok el, hol vagyok! Hol tévedtem le az ösvényről? – fordult kétségbeesetten a zsombékok felé, de nem kapott választ.
Hiába tekintgetett körül, ismeretlen táj vette körül, nem tudta, merre induljon. Ekkor leterítette köpenyét, leült rá, evett egy keveset és kiterítette maga elé a térképet. Nézte, forgatta, figyelte a jelzéseket, körültekintett a mocsár felett, lát-e valami jellegzetes fát, vizet, bármit, s hallgatta a békák hangját, szellő susogását. Órákig csak ült, nézett és hallgatott. Nem kérdezett, nem keresett semmit, csak figyelte a lápvidék apró rezdüléseit. És egyszer, egész véletlenül megpillantott egy aprócska, lilás-zöld szirmú, különös virágot. Épp az egyik csapás elején virágzott. Alaposan körbenézett mindenfelé, de sehol máshol nem látott hasonlót. Ismerős volt neki a virág valahonnan. Összeszedte a holmiját, és kissé határozatlanul, de elindult azon az ösvényen. Innentől az útra figyelt, nem a gondolataira. Fülelt, nézte a felhőket, leste a lába előtt kanyargó keskeny utacskát, s úgy tűnt, jó döntést hozott: ha nagyon figyelte, a kanyarokban, a szétágazásoknál újból és újból felfedezett egy-egy tő lilás-zöld virágot. Nem telt sok időbe, hogy elérkezzen a fűzfához, ami a mocsárvidék végét jelezte.
Itt egy széles mezőre vezetett az út, ami már telis-tele volt ezzel a növénnyel. Kissé fanyar, de jó illatot árasztott magából a tengernyi virág. Hajnaltündér egész biztos volt abban, hogy ismernie kell valahonnan. De nem sokáig gondolkodhatott rajta, mert hamarosan meg is érkezett az első lidérctanyához. Aztán a következőhöz, és egyre sűrűsödtek a ködből, füstből emelt házak. Lidércföld ege nem olyan derűs kék volt, mint a miénk, inkább tengerzöldben játszott, gyakran volt kissé sötét, ilyenkor félelmeteseknek tűntek a lidércek légházai. Hajnaltündér mégsem félt, még a gomolygó, füstös fővárosba érve sem. Sötétedéskor nyugodt szívvel lépett be egy fogadó ajtaján. Az a néhány vendég, aki poharai felett üldögélt, furcsállva mérte végig a tündérlányt.
-  Jó estét! Van szabad szobája? – szólította meg Hajnalka a pult mögött álló fogadóst.
-  Hogyne – felelte kelletlenül a magas, kissé hajlott hátú lidérc. – Erre tessék.
Hajnaltündér követte őt az apró szobába. A helyiség kényelmesnek tűnt, de a ködből faragott ágyat nem tündérnek találták ki. Kénytelen volt ezért varázslattal a levegőbe kifeszíteni a függőágyat, hogy valahol aludni tudjon. Mikor ezzel kész volt, lement, hogy vacsorát rendeljen magának. A lidércek ételei egészen furcsák voltak, csupa-csupa szélsőség: túl sós, túl keserű, túl édes, de azért valamit csak tudott enni, ami a hosszú út után jól esett neki. Vacsora után rendelt egy pohár levendulaszörpöt, s azt kortyolgatva körülnézett a helyiségben. Akkor vette észre, hogy a lidércvendégek lopva figyelik őt, s suttogva róla beszélnek. Már éppen kezdte volna kellemetlenül érezni magát, amikor az egyik, bajszos, reszelős hangú lidérc megszólította:
-  Tündér, ugye? Maga tündér.
-  Igen, az vagyok – felelte megkönnyebbülten.
-  Mondtam én! – fordult a többiek felé a bajszos.
-  Nem jön ide? – kérdezte ekkor egy másik, lila nyakkendős alak.
Hajnaltündér leült közéjük, s a kérdéseikre válaszolva elmesélte nekik, ki ő és mi járatban van Lidércföldén. A lidérceknek nagyon tetszett a bátorsága.
-  Meséket keres? A legjobb helyre jött! – szólt bele a társalgásba a fogadós is. - Minden este betér egy likőrre Borongó, az öreg tanár, aki rengeteget ismer.
-  Azt már mi is hallani szeretnénk! – bólogattak a többiek.
Amint megérkezett az öreg, körbevették és meséltették késő éjszakáig. Akkor még Hajnaltündértől is kértek egy-két történetet, s végül mindenki hazatért aludni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint