Ugrás a fő tartalomra

A kerek tó


Sok idő telt el azóta, hogy Hajnal a cirkusztársulathoz szegődött. Még mindig nem ismert mindenkit, és talán voltak olyanok, akiknek fel sem tűnt, hogy ez a tündér már hónapok óta mindenhová velük tart. Ideje nagy részét Olíviával töltötte, mert amióta Tengerkék és Farkas elköszöntek tőlük, már az artisták társasága se tűnt annyira vonzónak. Hajnal megunta mindig ugyanazokat a vicceket és vitákat hallgatni. Megismerte viszont Bellát, a titokzatos kígyótáncosnőt és Makót, az idős, vágott szemű, fehér, copfba fogott hajú ezermestert, aki bármilyen ördögi ügyességű szerkezetet elkészített a mutatványokhoz.
Bellától táncolni tanult (de itt senki sem vette észre, hogy piros tündéres tánc közben), és szívesen időzött Mako műhelyében, kipróbálta az öreg különleges szerszámait, és ő is készített ezt-azt. Főleg ékszereket és mindenféle trükkös kiegészítőket a fellépőruhákhoz, amiért a táncosok, artisták nagyon lelkesek voltak.
Minden új helyszínen, új népnél, ahol megálltak és estéről este előadásokat játszottak, hosszú órákat töltött kávézókban, kocsmákban, közösségi tereken, és szorgalmasan gyűjtötte az újabb és újabb történeteket. Ha kérték, ő is szívesen mesélt.
Egy alkalommal, amikor Olíviával gyógynövény-gyűjtő körútra indultak, kissé beljebb, az erdő közepén egy kerek tóra bukkantak. Nagyon meleg volt aznap, így jól esett lábukat áztatni a hűs vízben.
-  Holnap eljöhetnénk úszni egyet! – javasolta a jósnő.
-  Én nem tudok úszni – jegyezte meg félénken Hajnal.
-  Micsoda? – kerekedett ki Olívia mogyoróbarna szeme. – Mi az, hogy nem tudsz úszni?
-  Tudod, én tündér vagyok… - védekezett Hajnal.
-  És? Talán egy tündér elázik a vízben, mint a papírhajó? Vagy mi a gond?
-  Hát nem tudom. Sose próbáltam, és nem is ismerek tündért, aki megpróbálta volna. Talán a szárnyak miatt… - dadogta a kéktündér, mert még a gondolatától és megrémült, hogy a térdénél tovább vízbe merészkedjen.
-  Ó, azzal nem lesz gond, majd hason úszol. Megtanítalak!
Olíviát láthatóan nem hatotta meg, hogy barátnője fogát vacogtatva szemléli a fodrozódó víztükröt. Felkapta a kosarat és elindult hazafelé. Hajnalka, mikor visszaért a táborba, felkereste Makot a műhelyben, és hogy elfelejtse, mi vár rá holnap, az alkotásba temetkezett.
-  Tudod, csodaszép dolgok kerülnek ki a kezed alól – jegyezte meg az öreg. – Van tehetséged hozzá. Nem akarnál komolyabban foglalkozni vele?
Ugyanezt mondta este Bella is, amikor előadás előtt együtt próbáltak.
-  Hajnalka, még egy kicsit gyakorolsz, és már a porondra is állhatsz. Finom, kecses a mozgásod, van érzéked hozzá. Érdemes lenne komolyabban edzened!
Másnap délelőtt Olíviával újra felkeresték a tavat. Most már nem tűnt olyan ijesztőnek. Óvatosan ereszkedtek a vízbe, de a szélén még leért a lábuk, így a part mentén oda-vissza tudtak gyakorolni. Hajnaltündér karjával mellkasa előtt tempózva egészen biztonságban érezte magát a víz színén, szárnyai nem zavarták különösebben az úszásban. Ezalatt Olívia többször is átúszta keresztben a tavat.
-  Na, hogy érzed? Megpróbálsz velem átjönni? – kérdezte, mikor visszaért tanítványa mellé.
-  Neeem… Semmiképp – felelte vacogva Hajnalka. Lábával a tó talaját elérve még rendben van, de oda, ahol bármikor elsüllyedhet, nem akart bemerészkedni.
-  Pedig meg tudnád csinálni – jelentette ki nyugodt hangon Olívia, de nem erőltette.
A jósnő elrugaszkodott, hogy egy utolsó kört ússzon. Hajnalka figyelte a távolodó karcsú testet, ahogy nagy csapásokkal szelte a vizet, lassan, nyugodtan, tökéletes uraként a feszes víztükörnek. A tündér egyszerre elhatározta magát. Lábával ellökte magát a talajtól, arcát a vízbe merítette és karja mozdulatával magához ölelte a vizet. Úszni kezdett a tó közepe felé. Meglepően könnyen ment, szárnyai sem zavarták. Elképzelte, hogy ő is olyan higgadtan, méltóságosan úszik, mint Olívia. Kívülről talán nem úgy tűnt, de nem is ez számít. Hajnalka belül biztosnak érezte magát a dolgában. Egészen addig, amíg a tó közepe felé egy hal ki nem ugrott előtte a vízből, és becsapódásával alaposan arcon nem fröcskölte. Akkor a tündérnek egyből eszébe jutott, hogy egy hatalmas víz felületén lebeg, alatta mélység, ki tudja, mekkora, és éppen most tanult meg úszni… Méltóságos karcsapásai kétségbeesett kalimpálásba váltottak, lábával már inkább lefele, mint előre fele hajtotta magát, és süllyedni kezdett. Még egy korty vizet is nyelt, amikor Olívia a túloldalról meghallotta a fröcskölést, meglátta, mi történt, és riadtan odakiáltott:
-  A szárnyad! Hajnal, használd a szárnyadat!
A tündér füle is megtelt vízzel, így semmit se hallott, de nem kellett a tanács, ösztöne így is tudta, mit kell tennie, és a szárnyai lassú lendítései végül kiemelték a víz fölé.
-  Gyere, repülj ide! – hívta megkönnyebbülten Olívia.
Odarepülhetett volna. De a tündér már elszánta magát, hogy átússza a tavat. Mikor kifújta magát a levegőben, lassan visszaereszkedett, és nyugodt, lassú karcsapásokkal befejezte a távot. A jósnő büszkén és boldogan ölelte magához.
-  Te, tündér! – súgta neki, és ennél nagyobb dicséret nem kellett.
Miután megszárítkoztak és visszatértek a táborba, Olívia gyorsan ebédet készített, és kiültek a kocsi árnyas oldalára enni. Hajnal most végre elmesélhette neki, mit mondott neki előző nap Mako és Bella. Szüksége volt a bölcs jósnő tanácsára, mert úgy érezte, hogy válaszolnia kell a két mesternek.
-  Biztosan van érzéked ehhez is, ahhoz is – vonta meg a vállát Olívia, - efelől nincs kétségem. Ha meg kell tanulni valamit, és van, aki vezessen, akkor gyorsan haladsz benne. De nem ez a lényeg.
-  Hanem?
-  Hanem, hogy igazán akarod-e? Teljesen mindegy, hogy ügyes vagy-e valamiben, vagy ügyetlen, ha csak a saját kedvedre csinálod. Örülj, ha tudsz olyat művelni, amiben még sikered is van. De a kérdés az, hogy amit kell, amit igazán akarsz, ami megállíthatatlan erővel húz téged előre, abban vagy-e elég jó. Hogy fejlődj, hogy kitarts, hogy soha ne veszítsd szem elől a célodat. Nos? Neked mi ez a cél?
Hajnaltündér nagyot sóhajtott és hálásan barátnőjére mosolygott.
-  Igazad van. Remélem, ők is meg fogják érteni.
-  Biztos tudsz egy mesét, amivel könnyebben elmondhatod nekik…
Olívia összeszedte a tányérokat, kanalakat és elvitte a vályúhoz elmosogatni. A tündérlány pedig elgondolkozva elindult Mako műhelye felé.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint