Már négy éve járt erre nap, mint nap, mire észrevette az iskolaépület szegletében az ajtót. Olyan hirtelen, és nyilvánvalóan jelent meg ott, egyik reggelről a másikra, Ilka nem is értette, eddig hogyan kerülhette el a figyelmét. „Talán szürke volt, mint a fal, és most lefestették” merengett, de már sürgetőleg berregett a jelzőcsengő a főbejáratnál.
Napközben nem is gondolt vele. Dolgozatot írtak, farsangi díszeket készítettek a folyosóra, és még azt is ki kellett deríteni, hogy melyik fiú hagyott rózsaszínű papírból kivágott szívet Mari üzenő füzetében. Délután hamar sötétedett és Ilka a hosszú nap végén kis híján elaludt a szakköri rajzbakon a békés, oldószerszagú szöszmötölésben.
Óra végén táskájába gyűrte a köpenyét, a táblát a félkész festménnyel odatámasztotta a többi mellé és elköszönt. Csak néhány folyosón égett a villany, valahonnan furulya sivított keservesen, az alagsori tornateremből dübörgő labdapattogás felelgetett rá. Ilka a szekrényéhez ballagott a kabátjáért. Ott is sötét volt, de nem kapcsolt villanyt, a lépcsőházi fény épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy beletaláljon a kulcslyukba.
Már a nehéz táska pántját igazgatta a vállán, mikor hangokra lett figyelmes. A fülére húzott sapka alól is hallotta a folyosó végéből a beszélgetést. Gyerekhangnak tűnt, fülelve közelebb lopózott. „Talán az osztályban vannak.” Benyitott, de a padokra emelt székek között senkit sem látott. Becsukta az ajtót és vállat vont. Hanem, amint elindult, újra felcsendült a zsivajgás, ezúttal egyértelműen a folyosó végi, rozoga ajtó mögül.
Mari szerint régi szertár, esetleg poros tankönyveket tartanak ott, de Ilka mindig is sejtette, hogy valami titokzatos helyre vezet. Remegett a gyomra, ahogy a kilincsre tette a kezét. Halkat sikkantott, mert a zár azonnal engedett. Becsukta maga mögött az ajtót.
Napfény csúszkált az ismerős, sötétzöld csempéken, rövid nadrágos kisfiúk korcsolyáztak a folyosó fényes kőpadlóján. Éppen szünet volt. A zsibongásra megjelent tanár egyetlen füttyentésére olyan csend lett, hogy a sarokban légylábakat ropogtató pók csámcsogását is hallani lehetett. Egy pillanatig tartott a némaság, azután a fiúk halk beszélgetésbe fogtak. Ez a pillanat azonban elég volt ahhoz, hogy Ilka megérezze a visszafojtott lélegzet moccanatlanságát. Oldalra sandított és egy kócos kölyköt látott a vitrinhez lapulva.
Kisebbnek tűnt a többinél, szembogara kutatón fürkészte a folyosón nyüzsgő gyereksereget. „Mit keresel?” súgta oda Ilka, de a kissrác nem felelt. A lánynak különös érzése támadt. Határozott léptekkel elindult a folyosón. Úgy történt, ahogy gondolta: az egyenruhás fiúk ugyan kikerülték, de mintegy véletlenül és úgy néztek át rajta, mint a szertárból elcsent üres diaüvegeken. Ilka még egy próbát tett: meg akarta simogatni a sarokban elkerített preparált rókát, de a kezét mindig megállította valami, épp, mielőtt a rozsdavörös bundát megérinthette volna.
Ereiben meglódult a vér, izgatottan osont be az első osztályterembe. Kintről tüdőbajos köhögéssel megszólalt a csengő, s a diákok pedáns sorba rendeződtek a folyosón. Parancsoló hangú cipőkopogás közeledett és egy magasra kontyolt hajú tanárnő vezetésével bevonult az osztály. Ilka megvárta, míg a helyükre állnak, azután lekucorodott a fal mellé és onnan figyelt. A hölgyről az a festmény jutott eszébe, ami a rajzterem falán függött, arról a kerek, fehér arcú orosz dámáról. Az óra is épp olyan gyomorszorítónak tűnt, alig várta, hogy a krétáért kiküldött diák sarkában osonva megszökhessen.
Valamivel arrébb egy nyitott szertárajtó hívogatta. A polcokon üvegedények sorakoztak épp olyan sokféleségben, mint Gombóc Artúr csokoládéi, egy másikon befőttben lebegő lények, amelyek körül úgy állította meg az időt a formalin, akár valami háromdimenziós fénykép. A halálfejjel megjelölt szekrényt persze zárva találta, de kint sorakoztak már kopott bádogtálcákon a gyerekek kísérletezéséhez előkészített eszközök. Ilka még soha nem látott ilyen titokzatos tárgyakat. Ám a kémiaterem felé vezető ajtó csikordult. Visszasurrant a folyosóra, még mielőtt láb alatt lenne valakinek.
A rajzterem semmit sem változott. Mivel a szénnel maszatoló diákok úgysem látták, bátran odalépkedett a festményhez. „Nagy Katalin cárnő” olvasta el a mellé tűzött feliratot. „Ezt nem tudtam.” Csengettek és az egyik nagyfiú hirtelen odaugrott mellé. Ilka megriadt, hogy észrevették, de csak a cédulát tépte le és visszafojtott röhögéssel a padtársa hátára tűzte.
„Megnézem az udvart is” gondolta a lány. Egy labdát szorongató kamasz nyomába eredt. A földszinten elkapta a sodrás, hagyta magát vitetni a szabadba zúduló árral. Annyira ügyelt, hogy fel ne lökjék, észre sem vette, hogy az ajtón kilépők zsibongása már nem szűrődik vissza.
Mikor kilépett a kapun, hirtelen egyedül találta magát. Egy lépcsőn állt, előtte havas járda, parkoló autók, az utcán ideges csúcsforgalom. Riadtan fordult hátra. Az ajtó csukva állt mögötte. Hiába nyomta le a kilincset, nem mozdult.
„Mari vajon elhiszi majd?” A lépcsőről egy hókupacba ugrott és elindult haza. Ám mikor a sarokról visszanézett, már csak a katonás rendben sorakozó téglák szürkéllettek az iskola oldalfalán.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése