Ugrás a fő tartalomra

Az ajtó

    Már négy éve járt erre nap, mint nap, mire észrevette az iskolaépület szegletében az ajtót. Olyan hirtelen, és nyilvánvalóan jelent meg ott, egyik reggelről a másikra, Ilka nem is értette, eddig hogyan kerülhette el a figyelmét. „Talán szürke volt, mint a fal, és most lefestették” merengett, de már sürgetőleg berregett a jelzőcsengő a főbejáratnál.    
    Napközben nem is gondolt vele. Dolgozatot írtak, farsangi díszeket készítettek a folyosóra, és még azt is ki kellett deríteni, hogy melyik fiú hagyott rózsaszínű papírból kivágott szívet Mari üzenő füzetében. Délután hamar sötétedett és Ilka a hosszú nap végén kis híján elaludt a szakköri rajzbakon a békés, oldószerszagú szöszmötölésben.
    Óra végén táskájába gyűrte a köpenyét, a táblát a félkész festménnyel odatámasztotta a többi mellé és elköszönt. Csak néhány folyosón égett a villany, valahonnan furulya sivított keservesen, az alagsori tornateremből dübörgő labdapattogás felelgetett rá. Ilka a szekrényéhez ballagott a kabátjáért. Ott is sötét volt, de nem kapcsolt villanyt, a lépcsőházi fény épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy beletaláljon a kulcslyukba.
    Már a nehéz táska pántját igazgatta a vállán, mikor hangokra lett figyelmes. A fülére húzott sapka alól is hallotta a folyosó végéből a beszélgetést. Gyerekhangnak tűnt, fülelve közelebb lopózott. „Talán az osztályban vannak.” Benyitott, de a padokra emelt székek között senkit sem látott. Becsukta az ajtót és vállat vont. Hanem, amint elindult, újra felcsendült a zsivajgás, ezúttal egyértelműen a folyosó végi, rozoga ajtó mögül.
    Mari szerint régi szertár, esetleg poros tankönyveket tartanak ott, de Ilka mindig is sejtette, hogy valami titokzatos helyre vezet. Remegett a gyomra, ahogy a kilincsre tette a kezét. Halkat sikkantott, mert a zár azonnal engedett. Becsukta maga mögött az ajtót.
    Napfény csúszkált az ismerős, sötétzöld csempéken, rövid nadrágos kisfiúk korcsolyáztak a folyosó fényes kőpadlóján. Éppen szünet volt. A zsibongásra megjelent tanár egyetlen füttyentésére olyan csend lett, hogy a sarokban légylábakat ropogtató pók csámcsogását is hallani lehetett. Egy pillanatig tartott a némaság, azután a fiúk halk beszélgetésbe fogtak. Ez a pillanat azonban elég volt ahhoz, hogy Ilka megérezze a visszafojtott lélegzet moccanatlanságát. Oldalra sandított és egy kócos kölyköt látott a vitrinhez lapulva.
    Kisebbnek tűnt a többinél, szembogara kutatón fürkészte a folyosón nyüzsgő gyereksereget. „Mit keresel?” súgta oda Ilka, de a kissrác nem felelt. A lánynak különös érzése támadt. Határozott léptekkel elindult a folyosón. Úgy történt, ahogy gondolta: az egyenruhás fiúk ugyan kikerülték, de mintegy véletlenül és úgy néztek át rajta, mint a szertárból elcsent üres diaüvegeken. Ilka még egy próbát tett: meg akarta simogatni a sarokban elkerített preparált rókát, de a kezét mindig megállította valami, épp, mielőtt a rozsdavörös bundát megérinthette volna.
    Ereiben meglódult a vér, izgatottan osont be az első osztályterembe. Kintről tüdőbajos köhögéssel megszólalt a csengő, s a diákok pedáns sorba rendeződtek a folyosón. Parancsoló hangú cipőkopogás közeledett és egy magasra kontyolt hajú tanárnő vezetésével bevonult az osztály. Ilka megvárta, míg a helyükre állnak, azután lekucorodott a fal mellé és onnan figyelt. A hölgyről az a festmény jutott eszébe, ami a rajzterem falán függött, arról a kerek, fehér arcú orosz dámáról. Az óra is épp olyan gyomorszorítónak tűnt, alig várta, hogy a krétáért kiküldött diák sarkában osonva megszökhessen.
    Valamivel arrébb egy nyitott szertárajtó hívogatta. A polcokon üvegedények sorakoztak épp olyan sokféleségben, mint Gombóc Artúr csokoládéi, egy másikon befőttben lebegő lények, amelyek körül úgy állította meg az időt a formalin, akár valami háromdimenziós fénykép. A halálfejjel megjelölt szekrényt persze zárva találta, de kint sorakoztak már kopott bádogtálcákon a gyerekek kísérletezéséhez előkészített eszközök. Ilka még soha nem látott ilyen titokzatos tárgyakat. Ám a kémiaterem felé vezető ajtó csikordult. Visszasurrant a folyosóra, még mielőtt láb alatt lenne valakinek.
    A rajzterem semmit sem változott. Mivel a szénnel maszatoló diákok úgysem látták, bátran odalépkedett a festményhez. „Nagy Katalin cárnő” olvasta el a mellé tűzött feliratot. „Ezt nem tudtam.” Csengettek és az egyik nagyfiú hirtelen odaugrott mellé. Ilka megriadt, hogy észrevették, de csak a cédulát tépte le és visszafojtott röhögéssel a padtársa hátára tűzte.
    „Megnézem az udvart is” gondolta a lány. Egy labdát szorongató kamasz nyomába eredt. A földszinten elkapta a sodrás, hagyta magát vitetni a szabadba zúduló árral. Annyira ügyelt, hogy fel ne lökjék, észre sem vette, hogy az ajtón kilépők zsibongása már nem szűrődik vissza.
    Mikor kilépett a kapun, hirtelen egyedül találta magát. Egy lépcsőn állt, előtte havas járda, parkoló autók, az utcán ideges csúcsforgalom. Riadtan fordult hátra. Az ajtó csukva állt mögötte. Hiába nyomta le a kilincset, nem mozdult. 
    „Mari vajon elhiszi majd?” A lépcsőről egy hókupacba ugrott és elindult haza. Ám mikor a sarokról visszanézett, már csak a katonás rendben sorakozó téglák szürkéllettek az iskola oldalfalán.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint