Ugrás a fő tartalomra

Én láttam

    Én ugyan be nem teszem a lábam a Balatonba! Még a kislábujjam hegyét sem. Mégis mit gondolnak? 
    Nem hisznek nekem, pedig láttam! Ezzel a két szememmel, itt, ni. Egy szemmel is láttam, direkt kipróbáltam, lehunytam először az egyiket, aztán a másikat. Jobb szemmel néztem a nagy kövér bácsit a parton, ballal a fényes cseppeket, ahogy gurultak le a hasán. Aztán megint jobbal, hogy feltápászkodik és lépked a parthoz, megint ballal, ahogy kapkodja a lábát a forró homokban. Aztán becsuktam a szemem, mert nagyon kellett nevetnem az ugráló görögdinnye-pocakon. 
    Mire beért a vízbe, egészen mellkasig, addigra kinyitottam. Mind a kettőt. A bácsi kalimpálni kezdett, mint én a tanmedencében, de ő a víz fölött csinálta. Nem is ért sokat, egyből elsüllyedt. A víz alatt kell kalimpálni, ha úszni akarsz. Ő azonban fogdosta a levegőt, kapaszkodót keresett. Aztán placcs! eltűnt a vízben, többé nem bukkant fel. 
    „Még, hogy cápa!” nevetnek. Nem értem, mi ezen a vicces. Éppen tegnap este mondta a Lajos bácsi, hogy azok a disznók a Privatiba akarják zárni a magyar tengert. (Az egy horvát város, azt hiszem.) Igaz, akár medúza vagy polip is lehetett volna.
    Polippal egyszer én is találkoztam, mikor még kicsi voltam. Apa vitt be, a sárga úszógumiban. Azon is voltak polipok, biztosan azért jött oda. Persze, pont akkor, amikor Apa egy pillanatra eltűnt a hátam mögül. Szerintem kiszagolta, hogy egyedül vagyok. Odaúszott és fogdosni kezdte a lábamat. Én kiabáltam, hogy „Apa, Apa!”, de nem volt sehol. Aztán jó nagyot rúgtam a polipba a víz alatt és erre elúszott. Apa nagyon büszke volt rám, amikor elmeséltem neki. Gyorsan ki is mentünk a partra egy fagyiért, neki meg egy hideg sörért. Vicces volt, ahogy az orrát hűtötte vele.
    De a bácsit a cápa támadta meg, ebben biztos vagyok. Ha valaki odaúszott volna, látta volna a sok vért, meg a húscafatokat a vízben. Anya szerint ez hülyeség, senki sem látta a vért. Nyilván, mert ki menne oda, ahol az előbb egy vérszomjas fenevad szétmarcangolt egy szép nagy, kövér bácsit?
    Szóval mondhatnak akármit, én nem megyek be a vízbe. Legfeljebb oda, ahol még lelátok az aljára. Úgyis szeretnék egy szép, piros korallt találni.
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint