Ugrás a fő tartalomra

A játékgyár

    Hajnaltündér elszántan indult tovább az emberek erdejének ligetéből. Eddig azt hitte, hogy mások, a Mesék Birodalma népeinek a történeteit kell összegyűjtenie és elmesélnie. De a kirakóban, a kút mellett megértette, hogy van egy olyan történet, amit csak ő képes megtalálni és elmondani.
    Ez azt is jelentette, hogy ettől kezdve más szemmel és más szívvel kell járnia a Birodalom útjait. Nem lehetett többé csupán hallgatni, megfigyelni, mások szavait lejegyzetelni. Ezt a történetet csak úgy fedezheti fel, ha életre kelti. Ha megteremti azzal, hogy benne él. Ha magára ölti, mint egy pókok szőtte selyemruhát, vagy egy pár, ezüstös szitakötőszárnyat.
    Az eddigi visszhangos búgáshoz képest kristálytisztán zengett benne a Mesék Birodalmának hívása, mert végre levetkőzött mindent, ami a hang rezgését torzította. Habár még mindig kicsinek és törékenynek érezte magát ebben a hatalmas világban, ez a hívás most mindennél erősebben vonzotta, erősebben a félelmek gátjainál.
    Az út, amin haladt, hol kibújt az erdőből, hol bebújt, hosszú mérföldeken át szaladt mezők szélén, fák között. Kis falvakon vitt keresztül, macskahátú dombokon, dús füvű völgyeken, nevetős patakok mentén.
    Egy reggel, mikor egy magasabb domb tetejére ért, a távolban füstölgő kéményeket pillantott meg.
    - Hm, ez egy olyan gyár lesz, amiről az emberek meséltek – gondolta magában, s elhatározta, hogy megnézi közelebbről.
    Estére oda is ért a vakolatlan téglafallal körülvett hatalmas épülethez. Attól tartott, egy ilyen helyen nehezen kapna szállást, ezért az éjszakát két akácfa törzséhez kötözött függőágyában töltötte. Nem volt valami pihentető az álom, hiszen a gépek éjjel-nappal zakatoltak, és ki-be jártak a teherautók a nagykapun. De azért valamennyit így is aludt, és egy pár falat reggeli után felkerekedett, hogy megkeresse a gyárudvar bejáratát.
    A vaskapu felett hatalmas tábla hirdette, hogy ez itt a birodalom egyetlen játékgyára. Ez különösen felkeltette a tündér érdeklődését. Azonban úgy vélte, hogy a hivatalos látogatóközpont aligha fogja kielégíteni a kíváncsiságát, ezért egy ritkán használt varázslattal láthatatlanná változott és úgy suhant át a kapun.
    Az udvar nem volt különösebben érdekes. Nagy volt a forgalom, hatalmas dobozokat, raklapokat toltak be a teherautók csomagterébe, s üres járgányok tértek vissza az újabb szállítmányokért. A tündérlány beosont a gyár főbejáratán anélkül, hogy bárki is észrevette volna, hogy a fotocellás ajtók csak úgy, „maguktól” kinyíltak, s becsukódtak utána.
    Ellibbent az információs pult mellett, végigsietett a látogatóközponton, ami valóban nem adott választ minden kérdésére. Egy „csak dolgozóknak” feliratú ajtón át beszökött a gyártósorra. Egy ideig megbűvölve figyelte a zakatoló gépeket, futószalagokat, rajtuk a sok színes játékkal. Mikor kigyönyörködte magát, tovább sétált egy „műhely” feliratú helység felé. Itt rengeteg asztal állt, s mindegyiknél tarka kötényes férfiak és nők ültek, aprólékos munkába merülve. Ki babák arcát festette, más ruhákat varrt nekik, megint más játékvonatok apró alkatrészeit szerelte össze. Szívet derítő zakatolás, zsongás töltötte meg a termet. Hajnaltündér végigsétált az asztalok között, s amerre járt, mosolygósabb arcúak lettek a babák, s kacagva zakatoltak el a műhelyasztalról a kész kisvonatok.
    A műhelyből, az egyes asztalok mellől, színes bányász-csillékre hasonlító kocsik szállították el síneken a kész játékokat a raktárba. Hajnaltündér beleugrott egy kék színű csillébe néhány fodros szoknyás játékbaba mellé, s átkocsikázott a következő helyiségbe.
    A raktár hatalmas csarnok volt, telis tele égig nyúló polcokkal, a polcokon átlátszó falú ládákkal, hogy a dolgozók lássák, miből mennyi van még. Innen vitték a csomagolóba a termékeket. De a tündér úgy döntött, hogy ez az hely, ahol végre nyugodtan megszemlélheti a játékokat.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint