Elhagyottak

    Lena töprengve állt a színes vödrökbe zsúfolt virágok között. Levendula színű szoknyája szegélye az első sorban viruló szegfűket súrolta, felettük sorakoztak a törékeny fréziák, mellettük a gyümölcszínű tulipánok, feljebb a lizikék koszorújában rengeteg rózsa.

   - Segíthetek? - fordult hozzá a virágos, miután eltette az előző vásárlótól kapott összeget.

   - Köszönöm, még nem találtami ki, mit szeretnék.

   - Milyen alkalomra lenne?

   Lena ujjbegyével megsimított egy dagadó tulipánkelyhet.

   - Csak úgy, dekorációnak - hazudta.

   - Akkor a tavasziakat ajánlanám.

   - Valami illatos lenne jó.

    Végül öt szál fréziát és öt szál lizikét választott. 

    - Zöldet tegyek mellé? Papírt?

    - A papír elég lesz.

    A csokorral átvágott a téren, a sétálóutcán át egyenesen a templom felé tartott. Útközben beugrott Marchoz a szerkesztőségbe, hogy megbeszéljék a szombati találkát, aztán vett egy 1952-es kiadású, vászonkötésű kötetet az egyik kedvenc költője verseivel az antikvárosnál. 

    A templom árnyékos oldalán haladt, egy pillanatra megállt és a napsütéstől forró vállát a sóskaramella-színű hűvös falhoz érintette. A sekrestye mögötti kis fakapun át csak az járt a temetőbe, akit a szolgálat hívott. Lena egyszer kileste, hogy csak egy ócska retesz zárja, ezért most ő is itt ment be.

    A járóköves ösvény a ravatalozó oldaláig vezetett. Lena belesett a nyitott ajtón. Egy kék kendős néni söpörgette fel a halomnyi fehér szirmot a vörös kőpadlóról. Az épületből hűvös áradt és a nehéz koszorúk bent rekedt illata. Beljebb lépett, és akkor látta meg az egyik oldalsó széken a férfit. Szürke posztónadrágot viselt, fehér inget, nyakkendő nélkül, mellette egy szürke kalap hevert. Máskülönben semmi nem volt nála, csak egy fénykép. Azt tartotta maga előtt, bár semmit sem láthatott belőle, könnyei hófehér bajusza végéről hullottak a nadrágjára, s nagy, sötét foltokká váltak.

    Lena macskaléptekkel osont ki a nyári fák alá. A sugárszerűen szétfutó utak közül a legszélsőn indult el. Az első kereszteződés után beoldalazott a sírok közé és lelassított. A neveket olvasta, születési és halálozási évszámok közötti különbségeket számolt, megjegyezte az olyan beceneveket, mint Mámuskánk, Pintyike, Macsek. 

   Aztán rátalált az első olyan sírra, amit utoljára a sírgondnokság takarított. Lesöpörte a leveleket, kihúzott néhány gyomnövényt. Elégett mécsest, száraz virágot nem talált, amit kidobhatott volna. Mikor mindent elrendezgetett, leült a sír mellé. Anthony Forgeron, Marie-Elizabeth Forgeron és leányuk, Bertha. Az apa 37, az anya 42, a gyermek 5 évet élt. Volt másik is? Lehet, hogy a sétálóutca mögötti céhes-utcában laktak, talán abban, ahol most az az új szolárium nyílt. A dátum alapján Anthony a háborúban veszthette életét. És Marie-Elizabeth? Ki tudja. Betegség, bánat? Kiválasztott egy szép lisianthust és a sírra fektette. Letérdelt, elmondott egy imát, aztán felállt, megsimított a fejfát és tovább keresett.

    Meglátogatott egy idős hölgyet, két ismeretlen katonát, egy csecsemőt, egy tudóst, egy papot, egy testvérpárt és egy szerb cipészt. A ravatalozó ajtaja még mindig tárva állt. Lena úgy sietett, majdnem megbotlott a lépcsőn. A bácsit még ott találta. Szó nélkül megállt mellette, és megvárta, míg a ráncos arc felnéz a fényképről.

   - Ő küldi - nyújtotta át az utolsó szál virágot.

   Aztán sarkon fordult és elsietett. A férfi még sokáig látta az üvegajtó tükrén a levendulakék szoknya libbenését.

Fortepan