Ugrás a fő tartalomra

A kockavár

    Hajnalka kíváncsian repkedett a hatalmas polcok között, és sorra belekukucskált a ládákba, melyikben mit tárolnak. Talált gyöngyöket, golyókat, babaruhákat, plüssállatokat, babakonyhába való edényeket, kisautókat, varázspálcát (ki is próbálta, de nem működött), gyerekeknek való kerti szerszámokat…
    A 23/c szektor hatodik sorának 17-es polcán csodaszép fakockákra akadt. Emlékezett rá, hogy kis tündér korában hasonló építőkockákkal játszott Rózsa mama szőnyegének közepén, de ezek, ha lehet, még azoknál is szebbek voltak. Az elemek oldalán kézzel festett virágok virítottak, geometrikus formák keretében, mint valami szecessziós festményen. Kötényébe markolt egy halom kockát, és keresett egy csendes zugot a raktárban, ahol a földre borította mindet.
    Egyenként megcsodálta a gyönyörű fajátékokat. Aztán építeni kezdett. Először csak a mintákra figyelt. Olyan tornyot emelt, ahol minden építőelem hasonló díszítésű volt, hogy ne legyen túl tarka. Ám hamar észrevette, hogy az azonos minták azonos formákhoz tartoznak.
    - Ez így nem jó… - gondolkozott magában. – Ha csupa kék virágos hasábot teszek egymásra, az nagyon unalmas épület lesz… Nézzük, melyik szín illik hozzá? Talán ez a sárga henger?
    Így aztán inkább csupán a formákra figyelt, és épített egy háromtornyú kastélyt.
    - Szép, szép, csak borzalmasan csiricsáré – méregette az építményt.
    Újabb és újabb megoldásokat keresett: a virágok fajtája alapján, az alapszín alapján, a szögek száma alapján… De semmi se stimmelt. Az elkészült tornyok mind vagy túl tarkák, vagy unalmasak, vagy instabilak, vagy éppen túl robosztusak lettek. Egyre bosszúsabban alkotott. A huszonharmadik épületen a piros olyan túlsúlyban volt a többi színhez képest, hogy a vár inkább egy haragos kiskakasnak látszott, nem hívogató otthonnak. Hajnalka dühében felugrott és felrúgta, csak úgy repkedtek a kockák szerteszét!
    - Nem értem… Csak egy szép és biztonságos kis várat szeretnék építeni. Amiben jó lenne élni. De nem lehet, ezzel a vacakkal nem! – füstölgött magában. – Mit is tehetnék?
    Ekkor új ötlete támadt. Összegyűjtötte az elemeket és egy varázsigét mormolgatva apránként átszínezte őket. Most mindegyik kék lett, fehér, fekete és aranyszínű mintákkal, csak épp más-más árnyalatban. Így már valamivel harmonikusabb épületek születtek, de még mindig nem volt az igazi. Pedig mindent megpróbált: sötét alap, világos oszlopok és fordítva, ügyelt az aranymetszés arányaira… Volt, hogy magán, a kész épületen festette át a színeket, de soha nem lett elégedett a végeredménnyel. Egyikbe se költözött volna be szívesen.
    Csalódottan kuporodott össze a földön, a legújabb kísérlet romjaival szemben. Sírni lett volna kedve, habár tudta jól, hogy ez csak egy játék. Egy halványkék hengert gurigázott a talpával előre-hátra.
    - A gyerekek vajon hogy csinálják? – merengett. – Hiszen ők még azt se tudják sokszor, hogy, ha ferdén rakják, akkor leborul… A színek arányait se ismerik…
    Egyszer csak megállt a lába, s a világoskék hengert két talpéle közé szorítva felemelte és óvatosan egy királykék kockára állította. Felderült az arca.
    - Mi van, ha… ha én is elfelejtek most minden rendszert?
    Izgatottan látott munkához. Kézbe vette, nézegette az építőelemeket, azután lehunyt szemmel maga elé képzelte a várat, amit szeretne. Majd újra kinyitotta a szemét és építeni kezdett. Egymás után rakosgatta a hasábokat, hengereket, kockákat, háromszög-testeket, fél-hengereket. Tégláról téglára elmerült a látványban, s igyekezett megérzései alapján megkeresni a következő elemet. Nem mindig sikerült persze. Épített, visszabontott, megint épített, megint visszabontott. De haladt. Szép, lassacskán emelkedtek a falak, a tornyok, a hidak és boltíves ablakok… Hosszú, aprólékos munka árán felépült Hajnaltündér kockavára. Szép és biztonságos. Éppen olyan, amilyet akart.
    Hosszasan szemlélte az elkészült épületet.
    - Nem tökéletes ez sem, de végre olyan, amiben szívesen laknék. Vajon képes lennék még egyszer újraépíteni?
    Mikor kigyönyörködte magát, egy legyintéssel visszaváltoztatta az eredeti színeket, majd kötényébe kapta és visszavitte az építőkockákat az eredeti helyükre.
    Egy félreeső helyen evett pár falatot, azután körberepült a raktárban, hogy lát-e valami hívogatót még valahol. A polcok nem tartogattak már túl sok érdekeset, ám a helyiség túloldalán megpillantott egy tarka ajtót. Vajon a mögött mit tartanak?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint