Lena feküdt az ágyán, és úgy általában nem volt semmihez se kedve. Bámulta a csillárt meg a plafon girbe-gurba árnyait és nem gondolt semmire. Illetve igyekezett nem gondolni, mert ahhoz sem volt kedve, de a gondolatokat nem lehet csak úgy lehűteni, azok repkednek, csapongnak az ember fejében, akkor is, ha nem akarja. Hát Lena csak feküdt és szenvedett attól, hogy nem akar semmit se, de mégis minden.
Csengettek, az egy hosszú-két rövidről tudta, ki áll az ajtó előtt, de nem mozdult, csak feküdt tovább mozdulatlanul. Nilot megjelent a szobája ajtajában.
- Mi az, te mit gubbasztasz itt fent? Süt a nap, jó idő van, legalább fagyizni menjünk el...
- Nincs kedvem - jelentette ki Lena.
- Jó, akkor mihez van kedved?
- Semmihez.
- Szörnyű vagy! - ült le Nilot egy lemondó sóhajjal Lena ágyára.
- Tudom.
Percekig vagy talán órákig bámultak némán a semmibe. Kint zsongott a város a jó időtől, a turistáktól, az árusoktól, minden szép volt és kedves, derűs volt az egész környék. Bent pedig a légy se mozdult, unott, lusta, elkedvetlenedett levegő ült a szobára. Ők pedig csendben unatkoztak. Aztán Nilot lassan felállt és elindult az hazafelé.
- Köszi! - szólt utána Lena.
- Nincs mit, akkor holnap! - köszönt el Nilot és behúzta maga mögött az ajtót.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése