Az indulás

Hatalmas a Mesék Birodalma. Azt hiszem, még soha senkinek nem sikerült olyan atlaszt rajzolnia, amelyben minden része hűen szerepel. Persze, mivel a Mesék Birodalmáról van szó, az is elképzelhető, hogy ez egyszerűen lehetetlen vállalkozás lenne. Egy olyan világról, amit mindenki másmilyennek ismer, ami folyamatosan változik, mert ahol egyszer hegyet láttál, ott máskor völgy lesz vagy tenger, valószínűleg nem érdemes térképet rajzolni. De azért a birodalom lakói mégis tájékozódnak benne valahogyan. Azt például mindenki tudja, hogy a Kék Hegyeken laknak a tündérek: a gyönyörű és kedves rózsaszínek, a zöldek, akik az erdő barátai, a táncos piros tündérek, a titokzatos varázslatokat tudó lilák valamint a szavakat és történeteket legjobban ismerő kék tündérek.

Én most egy fiatal kék tündérről, Hajnalról szeretnék mesélni. Ez a tündérlány ugyanis olyan álmot dédelgetett magában, ami annyira szokatlan volt az övéi körében, hogy nem is beszélt róla senkinek. Az volt a vágya, hogy bejárja a csodálatos, de veszélyes Mesék Birodalmát, hogy minden népet megismerjen és megtanulja az ő történeteiket is. Kicsi tündérgyerek kora óta vágyakozott az ismeretlenbe, ágya körül mindig óriási könyvhalmok álltak, képzeletében talán már százszor is felfedezte a birodalmat. De mire felnőtt és befejezte a Tündér Egyetemet, borzasztó dolog derült ki: Hajnaltündér akármilyen ügyes és okos is volt, a szárnya valami miatt nem lett elég erős ahhoz, hogy ilyen birodalomkörüli, hosszú útra keljen vele. Fárasztó vizsgálatok sora igazolta, hogy nem alkalmas világutazónak. A tündérlány teljesen magába roskadt a hírre, fogalma se volt, mitévő legyen, és még segítséget se kérhetett senkitől. Napokig a szobája sötétjében gubbasztott, elkeseredettségében még a kedvenc könyvét is a sarokba hajította.

Egy este látogatója érkezett. Nagy meglepetésére a kék tündérek királynője, Magnólia kereste fel, személyesen. Eddig még csak hírből hallotta, hogy az uralkodónő mennyire szívén viseli minden rábízott tündér sorsát, s most, a legnagyobb bizonytalanság közepén, íme, nála is megjelent. (Hogy honnét tudott annyira pontosan mindent, ami népe tagjaival történt, arról persze csak találgatni lehetett.)

Hajnaltündér kissé megszeppent, hellyel kínálta a magas rangú látogatót, s titokban attól tartott, hogy szokatlan és merész vágya valahogy kiderült, és most végleg piros lámpát kap az uralkodótól.

- Nem ülök le, köszönöm – legyintett Magnólia. – Csak egy pár percem van.

- Hallgatlak, királynőm – felelte a tündérlány remegő szívvel.

- A szárnyaid miatt jöttem. Hallottam a vizsgálataidról, és tudom, mennyire elszomorít, hogy nem tudsz igazán jól repülni. Egy tündérnek erős szárnyakra van szüksége.

Hajnaltündér lehajtotta a fejét.

- Nézz rám, kedves! – lágyult meg a királynő szigorú hangja. – Segíteni fogok. Elutazol a Birodalom egy másik országába, a Koboldokhoz, az Óperenciás tenger partjára. Az ottani levegő jót fog tenni az egészségednek. De nem pihenni küldelek! Kobalt király tőlem kért segítséget, mert dolgos népe a munka mellett elfelejtett mesélni, énekelni, s szükségük van valakire, aki újra elmondja nekik a régi történeteket. Biztos vagyok benne, hogy neked nem fog nagy nehézséget okozni ez a feladat. Vállalod?

- Igen, királynőm! – felelte Hajnal, mert jobb ötlete úgysem volt.

- Akkor csomagolj össze, ülj fel az első délnyugati szélre és utazz el a Koboldok földjére. Három év múlva meglátogatlak és megnézem, hogy eléggé megerősödtél-e – mondta a királynő, s egy szempillantás alatt eltűnt a tündérlány szeme elöl.

Hajnaltündér még percekig nem tudta felfogni, mi történt vele. Azon tűnődött, vajon ez a megbízás közelebb viszi-e majd a Nagy Utazáshoz, vagy épp, hogy távolabb. Egyáltalán: a királynő vajon sejti, mi az ő szíve vágya, vagy véletlen, hogy épp őt választotta? Nem igazán vágyott a koboldok közé, könyveiből unalmasnak és mogorvának ismerte őket, de már igent mondott, így nem táncolhatott vissza. Megnézte a menetrendben, mikor indul délnyugati szél, és csomagolni kezdett.