Ugrás a fő tartalomra

Tündérlány Koboldföldén


Hajnal, amikor megérkezett Koboldfölde fővárosába, félénken kopogott be a királyi palotába. Szerencséjére Kobalt már várta őt és szeretettel fogadta.
- De jó, hogy eljöttél! Magnólia királynőtől sok jót hallottam rólad. Tudod, a koboldok szorgalmas, jólelkű népség, de amikor száz évvel ezelőtt újra kellett építeni az országot a varjútámadás után, azóta csak dolgoznak, és nem mesélnek, nem énekelnek. Attól félek, mindent elfelejtettek már…
- Nem is érdeklik őket a régi történetek? – csodálkozott a tündér.
- Nincs idejük rá, azt mondják – sóhajtott a király. – Pedig nagyon hiányzik. Régen úgy csillogott a koboldok szeme, mind a zöld zafír, amit fényesre csiszoltak, és most… Nézz csak ki a térre!
Fáradt, szürke tömeg forgolódott kint, valami megmagyarázhatatlan, de szép rendben, mindenki a dolga után. Hajnalt megérintette ez a szomorú üresség.
- Szívesen segítek, de bevallom, nem tudom, hol kezdjek hozzá… 
- Ha megfogadod a tanácsom, először barátkozz össze a kicsi koboldokkal! – felelte a király, s szolgája elkísérte a tündérlányt az egyszerű, fehér kis házhoz, amit neki rendeztek be a koboldok.
Hajnaltündér úgy tett, ahogy Kobalt király javasolta: egyik reggel kiment a réten játszó koboldgyerkőcökhöz. Először dobogó szívvel állt be közéjük fogócskázni, de mikor látta, hogy milyen kíváncsian és örömmel fogadják őt, mindjárt bátrabb lett. Pont olyanok voltak, mint a tündérgyerekek, csak zöld szemmel, pisze orral és pici, hegyes fülekkel. Miután megismerte őket, és megállapította, hogy a koboldok csak felnőtt korukra lesznek unalmasak, már ő is sokat énekelt nekik, táncokat tanított, s ha elfáradtak, mesélni kezdett. A kis koboldok hamar megszerették őt és rajongva beszéltek róla a szüleiknek. A felnőttek hálásak voltak, hogy amíg ők dolgoznak, addig a gyerekeik is jó helyen vannak, ezért építettek egy óvodát, ahol rossz időben is összegyűlhettek játszani Hajnaltündérrel a kicsik.
A tündérlánynak jó dolga volt Koboldvárosban, a koboldok gondoskodtak mindenről, amire szüksége volt, de mégsem voltak könnyűek a napjai. Esténként annyira fáradt volt, hogy nem maradt ereje olvasni, álmodozni. Hiába szerette annyira a koboldkölyköket, sok mindenre meg kellett tanítania őket, és ehhez neki is rengetet kellett tanulni a koboldokról. Elolvasta Koboldfölde történetét, hogy tudjon mesélni a nagy és bátor királyokról. Megkóstolt százféle furcsa ételt, amiket otthon, a Kék Tündérek földjén nem ismert, hogy megszerettesse azokat a kis koboldokkal is. Megismerte a koboldok állatait, növényeit, megtanulta az idősektől a régi kobold-énekeket és meséket, hogy azokat adhassa tovább a kicsiknek. De nem csak ez volt nehéz: a koboldgyerekek azt se mindig tudták, hogyan játsszanak együtt, hogyan szeressék és segítsék egymást... Sokszor veszekedtek, irigykedtek, megsértődtek és Hajnaltündérnek újabb, meg újabb meséket kellett kitalálnia, hogy megbékítse őket. Gyakran volt kimerült, néha még a tündérnátha is kitört rajta, de úgy is elment a koboldóvodába, mert számítottak rá. A legrosszabbak mégis azok a napok voltak, amikor eszébe jutott az otthona, a többi tündér. Sokszor sírás szorongatta a torkát, mert hiába vágyódott el otthonról, itt sem érezte igazán a helyén magát. Ilyenkor nehéz volt hinnie az álmában, hogy képes lesz bejárni a Mesék Birodalmát, és otthonra lel majd benne.
Szerencsére azonban a tündérkirálynő jól tudta, hová kell küldenie Hajnaltündért megerősödni. A koboldgyerekek között mindig akadt, aki egy öleléssel, mókás fintorral vagy egy szép rajzzal jókedvre derítette. A felnőttek hálás pillantásai is sokat segítettek neki. A legboldogabb akkor volt, amikor a kis koboldokat látta önfeledten, vidáman együtt játszani, bolondozni. Hát, még amikor este végigment az utcán, és a koboldgyerekszobák gyertyafényes ablakaiból végre az esti mesék és altatódalok zümmögését hallotta... Olyankor úgy érezte, hogy érdemes volt ide jönnie.
A három év úgy elreppent, hogy észre sem vette. Egyik este a függőágyban üldögélt és tündérmeséket olvasott, amikor váratlanul megjelent mellette Magnólia királynő.
- Látom, már olvasni is van időd – szólította meg mosolyogva a tündérlányt.
- Ó, máris? – nézett fel csodálkozva Hajnal.
Összecsukta a könyvet és felült a függőágyban.
- Ma van három éve, hogy megérkeztél ide – tárta szét a karját Magnólia. - Mit gondolsz, elég erős vagy már?
Hajnaltündér nem felelt. Azt érezte, hogy szárnya edzettebb lett az évek alatt és talán egy tündérkönyvtárosi állást már elvállalhatna, de vajon ahhoz elég erős-e…?
- Gyere velem, majd meglátjuk! – szólt a királynő és fellibbent a fehér kis ház fölé.
Hajnaltündér meglebbentette szárnyát és utána repült. Magnólia lassan szállva vezette a tündérlányt Koboldfölde felett. Tiszta, fehér házak, színes virággal teli kertek úsztak el alattuk.
- Látod ezeket, Hajnaltündér? Érzed az illatukat?
- Érzem - szippantott a levegőbe a tündérlány.
- Amikor idejöttél, milyenek voltak a kertek?
- Kavicsos, szürke udvarok voltak mindenfelé.
Egy nagy játszótér felett suhantak el.
- Itt mi volt régen? - kérdezte Magnólia.
- Egy üres park, még pad sem volt benne.
Útjuk egy nagy tér felé vezetett, ahol színes lámpások világítottak, és koboldok százai egy ősi koboldtáncot jártak ritmusos zenére.
- Mikori ez a tánc? - faggatta a királynő.
- Úgy 1300 éves - felelte Hajnaltündér.
- És ezek a koboldok mióta ismerik? Amikor legutóbb itt jártam, még táncolni se tudtak...
Hajnaltündér nem felelt, mert kezdte érteni, mire céloznak a királynő kérdései. Az éjszaka folyamán körberepülték az egész vidéket, és látta, hogy Koboldfölde nagyon megváltozott, amióta idejött. Útjuk végén Kobalt királyt látogatták meg. Magnólia őt is megkérdezte, hogy jó munkát végzett-e a tündérlány.
- Mit is mondhatnék? 112 éve vagyok király, de soha ilyen boldog nem volt még az országom! Nagyon köszönjük neked!
- Akkor tehát, Hajnaltündérem, itt az ideje, hogy búcsút vegyél a kis koboldoktól... - szólt a tündérkirálynő - Megtanítottad őket mesélni, énekelni, táncolni, és végigrepülted velem egész Koboldföldét egyetlen éjszaka alatt. Most már nem féltelek téged.
A tündérlány elpirult a dicsérettől és attól a gondolattól, hogy most már tovább léphet, de azért összeszorult a szíve, hogy itt kell  hagynia a koboldgyerekeket. Hiszen annyi szép és kedves emléke van róluk! Nehezen búcsúzott el tőlük, de arra gondolt, hogy neki itt ennyi volt a feladata, és a koboldok most már megőrzik a meséiket. Utoljára Kobalt királytól köszönt el.
- Hiányozni fogsz nekünk – sóhajtotta az öreg koboldkirály. – Fogadd el tőlem ezt a könyvet, amibe leírhatod a meséket, amiket megismersz. Titkos koboldvarázslat őrzi, sosem fogy el belőle a lap, és amit beleírsz, nem fogod elfelejteni. Kísérjen szerencse, amerre jársz!
Hajnaltündér meghatottan fogadta el az ajándékot, és Magnólia királynővel együtt visszatértek a fehér kis házba, hogy összecsomagolja a holmiját. A tündérlány némán szedte össze a ruháit, fogkeféjét, miközben egyre jobban szorította a torkát valami, amit ki kellett mondania.
-  Királynőm… - kezdett bele, de elcsuklott a hangja.
-  Igen? – nézett rá Magnólia, szeme melegen fénylett.
-  Én nem akarok… nem tudok… - Hajnal hirtelen nagy levegőt vett, keményen úrnője szemébe nézett. – Királynőm, én nem szeretnék visszamenni a Kék Hegyekbe. Be akarom járni a Mesék Birodalmát!
A királynő először nem felelt, de ajka körül halvány mosoly bujkált.
-  Végre! – szólalt meg halkan hosszú hallgatás után.  – Tudod, mindig is nagyon becsültelek, hogy ilyen vágyat mersz hordozni a szívedben, de addig nem akartalak utadra engedni, amíg nem mered ezt magad előtt is így kimondani.
Hajnaltündér csodálkozva és hatalmas megkönnyebbüléssel nézett Magnóliára.
-  Akkor… mehetek?
-  Persze! Oda mész, ahova akarsz. Ez a te döntésed. Attól még, hogy más tündéreknek nincsenek világjáró álmaik, te lehetsz az a tündér, aki útra kel.
A királynő lassan felállt, megölelte a kalandvágyó Hajnaltündért, aztán elköszönt, hogy az északkeleti széllel visszatérjen a Kék Hegyek közé.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint