Szivárványtündér a szitakötőbálon

Az út eleje ismerős volt már Hajnaltündérnek, hiszen innen tért vissza a varjak miatt. Ezért nem is nézelődött sokat, inkább énekelt, gondolkozott magában. Estefelé éppen egy nyugodt tisztáshoz ért. Álmokból szőtt tarisznyájából elővette függőágyát, felkötözte két erős ág közé. Beleült, és lábával hintáztatva magát, ott fogyasztotta el a vacsoráját.

Ahogy lengedezett az ágak között, valami mozgolódásra lett figyelmes a mezei virágok körül. Először azt hitte, hogy csak a szeme káprázik a lassan elterülő alkony miatt, de aztán meghallotta a szárnyak surrogását. Óvatosan kicsusszant a függőágyból és közelebb merészkedett. Szépséges szitakötők gyülekeztek a réten. Az egyikük észrevette őt:

-  Ó, egy tündérlány! Micsoda meglepetés, vendégünk is lesz a Szitakötőbálon!

Hajnaltündér kettőt se pislanthatott, máris körülvették a kíváncsi bálozók. Százan egyszerre faggatták, hogy ki ő, honnan jött, merre tart… Azt se tudta, kinek válaszoljon először, de szerencsére valahol, a fűben megszólalt a halk hegedűszó, és a szitakötők pillanat alatt egy körbe rendeződtek, hogy elkezdhessék a nyitótáncot. A lágy muzsikára ide-oda lengedeztek, néha párban kerülgették egymást, máskor kisebb köröket alkottak és úgy repkedtek feljebb-lejjebb. Meseszép volt, ahogy az üvegszerű szárnyakon megcsillant a hold fénye. A tündérlány gyönyörködve figyelte a táncot.

Mikor a zene elhallgatott, a táncosok újból körülvették őt.

-  Táncolj most te is valamit! – kérték.

-  De hát én nem tudok! – nevetett Hajnaltündér – A kék tündérek nem szoktak táncolni…

-  Azért csak próbáld meg… - unszolták a szitakötők, és a tücsök máris rázendített.

A tündérlány egy darabig hallgatta a zenét, aztán szépen, óvatosan elkezdett ritmusra mozdulni. Sohase táncolt azelőtt, egészen izgalmas volt ilyen finoman, könnyedén mozogni. Egyre jobban belejött, a tücsök pedig lelkesen húzta a talpalávalót. Hanem azért mégiscsak kék tündér volt, hamar elfáradt a sok ugrálásban, forgásban. Leült a szitakötők közé kifújni magát. Észrevette azonban, hogy az ezüstszárnyúak csodálkozva méregetik.

-  Mi az? – kérdezte gyanakodva.

-  Nem azt mondtad, hogy kék tündér vagy…? – kérdezte az egyikük.

-  De igen. Miért?

-  Mert az előbb, ahogy táncoltál, inkább piros tündérnek tűntél.

-  Ó, dehogy! Ők ezerszer szebben táncolnak nálam! – rázta a fejét Hajnaltündér.

A szitakötők újra ellibbentek táncolni, a tündér pedig elgondolkozott, hogyan történhetett ez az előbb. Ismét beállt a táncba, ám hiába dicsérték a többiek, hogy milyen ügyes, és megint milyen piros tündéres, érezte valahol belül, hogy az igazi táncos tündérek nyomába sose érhet. Még akkor se, ha egyébként tényleg nagyon jól esett neki a táncolás.

Közben teljesen besötétedett, és vaskos felhők terítették be az eget. Úgy tűnt, ma este hamar vége lesz a bálnak, mert az ég sehogy sem akart kitisztulni. Hajnaltündér azonban olyan jól érezte magát, hogy sajnálta volna, ha máris befejeződik a mulatság, ezért összeszedte a varázstudományát, és gyönyörű, lebegő lampionokat engedett fel a rét fölé, hogy azok világítsanak a bálozóknak. Egyszer csak suttogásra lett figyelmes a háta mögött.

-  Látod? Most meg egészen lila tündéres…

-  Komolyan beszéltek? – fordult hátra a két pusmogó szitakötőhöz.

-  Hogy csinálod ezt?

-  Fogalmam sincs… Szeretek varázsolni. Bár az igazából a tényleg lila tündérek dolga. Ők százszor jobbak is benne, mint én.

Az este a pillék felvonulásával folytatódott. A bál szervezői Hajnaltündért kérték fel, hogy mutassa be a bálozóknak a lepkecsaládokat. A tündérlány örült a feladatnak, mert hajdan, a tündériskolában az összes pillangófajtát megtanulta kívülről, annyira tetszett neki az ezernyi szín, és minta, amibe öltöztek. Lelkesen szólította a felvonulókat, a szitakötők nagy megdöbbenésére nem is használta a listát, amit segítségül a kezébe adtak. Hanem akkor lett csak igazán nagy a meglepetés, amikor az egyik szitakötő felkiáltott:

-  Nézzétek, most meg egy zöld tündérre hasonlít!

-  Azért ismeri ilyen jól a pilléket!

-  Nem, nem azért! – tiltakozott Hajnaltündér – Nagyon tetszenek, azért ismerem őket. De a zöld tündérek sokkal többet tudnak nálam az erdőkről és mezőkről. Az összes madarat, fát, virágot… Én csak a pillangókat ismerem!

A felvonulás után következett a vacsora. A szitakötők leültek a virágasztalok szirmaira nektárt szürcsölgetni. Hajnaltündért is megkínálták aranyló, édes mézzel.

-  És a kék tündérek mihez értenek? – kérdezte az egyik szitakötő.

-  A történetekhez. Rengeteget ismerünk.

-  Elmondasz egyet nekünk? – kérlelték többen is.

A tündérlányt nem kellett kétszer kérni, rögtön hozzáfogott a meséléshez. A szitakötőket lenyűgözte, lelkesen itták minden szavát, mert csuda izgalmasan tudott mesélni. Varázslatosan fűzte a szavakat, nem lehetett nem figyelni. Végül nem is csak egyet, hanem három történetet is elmondattak vele. De Hajnaltündér nem bánta, szeretett mesélni, ebben sosem fáradt el, ragyogtak a szemében a történetek.

-  Most már elhisszük… - sóhajtotta az egyik szitakötő az utolsó mese végén.

-  Mit hisztek el?

-  Hogy igazából kék tündér vagy! A többi tündérre csak hasonlítottál egy kicsit, de most, ahogy hallgattalak, biztos lettem benne, hogy így mesélni csak egy igazi kék tündér tud…

Hajnaltündér nem felelt semmit, csak elmosolyodott. Tudta ő is, hogy hiába tud egész ügyesen táncolni, vagy varázsolni, hiába ismeri az összes pillét, a legjobban mégiscsak a mesékhez ért. Hanem hosszú volt az este, és másnap készült tovább indulni, ezért elbúcsúzott a szitakötőktől, megköszönte a bált, és visszafeküdt a függőágyba. Hamarosan álomba szenderült.

A szitakötők még táncoltak egyet-kettőt, aztán mindegyikük fogott magának egy lebegő lampiont, hogy megvilágítsa az utat hazafelé és elhagyták a rétet. Két kis ezüstszárnyú épp a Hajnaltündér függőágya feletti lombok között lakott. Ahogy onnan lepillantottak az alvó tündérlányra, az egyikük halkan odasúgta a másiknak:

-  Látod? Ahogy alszik, egészen olyan, mint a rózsaszín tündérek…