Eltemettelek rég, meghaltál. Néha egész úgy tűnt, nem is voltál. Benőtte már a fű a helyedet, ibolyák díszítik kis kertemet. Hullanak rád, takarnak a fátylak, sűrűvé, nehéz anyaggá válnak. Pókháló-szövedék, simának látszik a víztükör is utánad. Miért vannak még hullócsillagok? Miért, hogy még a Nap is úgy ragyog? Vízbe dobott kő, felkavar minden, felszaggatja a sebet bennem. Hiába minden, barna föld, fátyol. Nem voltál részem, mégis hiányzol. Nem lehet elfedni a kerek világot, szellemként kísértesz, bármerre járok. Álomban, kőben, fában, virágban, régi várrom hideg falában, mosolyban, szóban, felém tárt karban, a napsugárban és minden dalban. Hulljatok bátran, hullócsillagok! Kiskapudon át, Nap, ragyogj, ragyogj! Égre dobott kő, zuhanj le, zuhanj, csak Isten tarthat ott, magasan! 2008.11.02.
Komolyan csak mesélni és játszani érdemes. Én itt (is) mesélek. Néha játszom is.