Jégmadár

     Egy falun átkelve a tündér elhagyott házikót pillantott meg. Kicsi vályogház, hajdan fehérre meszelve, körötte zsebkendőnyi, kavicsos telek. Fű sem igen nőtt benne. Ahogy bámulta a házat, a kerítésre támaszkodva, egy asszony jött arra, nehéz kosarat egyensúlyozva a fején.      - Ennek már sose lesz gazdája – jegyezte meg halkan.      - Miért, kié volt a ház? – perdült hátra Hajnaltündér.      - Kopogjon be a szomszédba, az öreg Roskához, majd az elmondja! – felelte az asszony és eltűnt a sarkon.      A szomszéd ház éppolyan apró volt, csak épp látszott rajta, hogy lakják. Zöldellett a kert, nem csüngtek fakó pókhálók az ablak sarkában. Hajnalka bezörgetett.      - Tessék! – szólt ki valaki.      Belépve egy hatalmas hintaszéket vett észre, benne egy csíkos, kötött takaróba bugyolált, hattyú-pihe hajú öregembert. Olvasott. A tündér odalépett mellé és udvariasan köszönt neki. Az öreg feltartotta a mutatóujját, tekintete sebesen kopogtatta végig a sorokat, szeme cikázott, maj

    Hosszú vándorlás következett a hegylánc oldalában. Napokig, sőt, talán hetekig járta az utat Hajnalka, a kék tündér. Egyszer-egyszer betért kisebb falvakba és ott kért szállást, de legtöbbször a szabad ég alatt éjszakázott.     A szedresben elrongyolódott selyemruháját megfoltoztatta egy ezüstpókkal, így újra védte őt az éjjeli hidegtől és a nap hevétől.     Útközben gyakran merengett a célján: honnan is fogja tudni, ha már bejárta a Mesék Birodalmát? Van-e vége ennek az útnak, vagy soha nem tér már vissza a Kék Hegységbe? A tanult meséken túl néha már a saját történetét is elmesélte másoknak, már amennyit ezidáig megélt belőle. Nagy fába vágta ezzel a fejszéjét, hiszen nehéz úgy izgalmasan elmondani egy mesét, hogy még nincs vége. Mindenkinek kicsit máshogyan mesélte, így aztán egyre többet értett meg abból is, ami a múltban történt és egyre tisztult az is, ami még előtte lehet.     – Úgy érzem, egészen belejöttem már a vándorlásba – lelkendezett Bulannak, az őznek, aki egy

    Hosszan nyúlt előre a hegygerinc, amelyen a tündér ballagott. Jobbra meredekebben, balra lankásabban terült a hegyoldal. Lent, a hegy lábánál erdők, rétek, falvak váltották egymást. Szinte egy magasságban haladt az ösvény, csak a hegylánc utolsó csúcsa emelkedett magasan a többi fölé. De az még nagyon messze volt.     Hajnalka új, pókselyem ruháját folyton igazgatta. Olyan könnyű volt, mintha nem is lenne rajta semmi. Mégis hűsítette a tűző napsütésben és megóvta a hidegtől az éjszakában.     Egy helyen ösvény tért le a gerincről. A tábla, mely az irányt hivatott jelezni, nem állta ki a magaslati viharokat; összetörve, szálkásra szikkadva hevert a kövek között. Ám a tündérnek ennyi is elég volt: egy kéz-formálta útjelző csak vezet valahová, még ha a cél egyelőre titok is marad.     A sziklák között ismeretlen, sárga virágok nőttek. A tündér leszakított egyet és hajába tűzte. Terméskőből épült, régi kisvárost képzelt maga elé, a szikláktól körbefogva. A kavicsos úton szamarak, vagy