Jégmadár

Nyolc kötet. Mindig tartok éppen valamelyikben valahol. Kívülről tudom mindegyiket. Összesen legalább huszonnégyszer olvastam el, vagyis mindegyik kötetet minimum háromszor, ha nem többször. Nincs olyan év, amelyikben legalább az egyiket végig ne olvasnám. Nem tudom eldönteni, melyik a kedvencem. Mi lenne ez a sorozat, ha nem Arthur Ransome klasszikusa, a Fecskék és Fruskák? Sokan csak az első kettőt ismerik (Fecskék és Fruskák, F. és F. a felfedezők, más fordításban a Fecskevölgy), de már összesen kilenc kötet megjelent magyarul. Nekünk 7 van meg kiadásban, itt lemaradtunk, aztán valaki megtalált egyet pdf-ben, az most kinyomtatva áll a polcon. Összesen 12 részes az eredeti sorozat, ebből a történet időrendi sorrendjében a következők jelentek meg magyarul: Néhány kiadásban a szerző rajzai és térképei szerepelnek. - Fecskék és Fruskák - Fecskék és Fruskák, a kincskeresők (Peter Duck) - Fecskék és Fruskák, a felfedezők - Téli szünidő - Galambposta - Nem akartunk t

   Sokszor elgondolkodtam már rajta, miért nem adnak olyan filmeket (illetve több olyat), amik hétköznapi emberek hétköznapi dolgairól szólnak. Miért mindig csak extra esetekről? Aztán arra jutottam, hogy biztos azért, mert azokat nem nézné meg senki.    Az írók is olyan dolgokról szeretnek írni, amik megdöbbentőek, az érzelmeinken zongoráznak. Abból lesz nagy siker, szinte soha nem a normális dolgokból. Vegyünk például egy nyomor szélén álló, boldogtalan fiatalembert. A róla írt könyv, ha az író életigenlő szemléletű, úgy fog kinézni, hogy a hős vesz egy nagy levegőt, maga mögött hagy mindent, iszonyú heroikus küzdelmek, egetrengető szenvedések közepette kiküzdi magát a nyomorból és ő lesz perzsia hercege. Mondjuk. Vagy az amerikai elnök, mindegy. A pesszimista, "ocsmányvilágez" író tolmácsolásában ugyanez a fiatalember végigszerencsétlenkedik egy rakás drámai szenvedést, meghal körülötte mindenki, a legtragikusabb módokon, végül megőrül és öngyilkos lesz, esetleg talán f

Lotti fél lábbal az asztalon térdelt, másikkal a szék ülőkéjére lépve támasztotta ki magát. Kis kezével anya rózsacsokrát babrálta. Közben Mandula lépett be a nagyszobába. Mezítláb, ahogy szokta, Lotti ezért nem hallotta meg. Mandula egy darabig gyanakodva figyelte húgocskája ténykedését, és jobbnak látta beleavatkozni: - Mit csinálsz? Lotti összerezzent. Meglepődött egy kissé, hogy más is van a szobában, de aztán lelkesen magyarázni kezdett: - Segítek ennek a rózsabimbónak. Tudod, a többi már mind kinyílt, és ő itt egyedül olyan szomorú. Mindig csúfolják a többiek, hogy nem tudja kinyitni a szirmait. - Kibontod a szirmait? - Igen, de csak nagyon óvatosan, hogy el ne szakadjon! Mandula elgondolkodott.  - Tudtad, hogy az egyik epervári királykisasszony is ezt csinálta? - Segített a rózsáknak? - Majdnem... Szeretnéd, ha elmesélném? - De itt! Hogy a bimbós rózsa is hallja! Majd utána segítek neki... Élt egyszer egy király. Nem volt még olyan öreg, hogy sürgős let