Jégmadár

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint

     Milán nagycsoportos és pókemberes tornazsákja van. És összefirkálta a tündéres rajzomat. Eldugta a kinti cipőm. A hajamba kente a fogkrémet. Lelökött a hálós mászókáról. Az alvós babám szempilláit szálanként kitépte. Azt mondta, hogy csipa vagyok. Ez biztos elég csúnya, mert az óvó néni szemöldöke a hajáig felugrott tőle. Egyszer erősen megfogta a nyakamat, de nem pusztított meg. Az azért elég rossz lenne, ha meghalnék. Milán viszont igazán eltűnhetne valahogy. Reggel a leggyorsabb cipőmet vettem fel, hogy majd elfuthassak, ha baj van. Útközben vettem észre, kétféle vonal van. A vékonyakra rá szabad lépni, egyensúlyozni rajta, mint a pókháló mászóka kötelein vagy táncolni, mint a cirkuszban. A vastagok széle azonban omladozik, ha oda lépsz, nincs menekvés, egyszerűen kicsúszik a lábad alól a talaj, és zuhansz le a szakadékba, a két aszfaltdarab között, olyan mélyre, hogy nem hallatszik fel a placcsanás. Folyó van az alján, krokodilokkal, meg cápákkal. Nagyon vigyázok, hogy a v

     A pékáru részleg önkiszolgáló volt. Lena a kenyeres zsákba tett négy zsemlét, megjegyezte e kódot, bepötyögte, a kinyomtatott címkét a zsákra ragasztotta. Ritkán járt ebben az üzletben, és rendszerint eltévedt a polcok között. Alig találta a szódabikarbónát és a gyümölcsteákat. A végére elege lett az önkiszolgásból és beállt egy hosszabb sorba a gyorskassza helyett. Egy tanuló ült a pénztárnál, összezavarodott a kétféle teásdoboztól és a vászonzsákba csomagolt pékáruktól. Lena gyorsan pakolt, azon igyekezett, hogy mindent be tudjon szuszakolni a táskájába.      A villamoson villant eszébe az összeg, amit fizetett. Saccra kétszer annyinak tűnt, mint amit reálisnak gondolt. Előásta a tömött táska aljáról a blokkot. Csak nem verte át a pénztáros? A lista végén négy darab zsemle helyett négy darab mákos kalács szerepelt. Darabja tizenkétszerese a zsemlének. Még jó, hogy ült. Levakarta a zsákról a matricát és szemügyre vette. Semmi kétség. Ő tévedett. A pénztáros pusztán annyira izgult