Jégmadár

Feladni kellene, de nem megy. Én olyat nem tudok, azt hiszem. Van bennem valami görcsös ösztön, küzdeni azért is, úszni a rönkön, pedig süllyedni lenne könnyebb, semerre nem látni partot, földet. De ha van is, mind oly messze, élve eljutni esély se lenne. Miért kapaszkodom így hiába, ebbe az ócska deszkaszálba? Mert mégis egy darab földi a vízben, Valaki látja fenn, a nagy égben. Ő látja azt is, hogy fel nem adom, de elengedem. Mert nem bírom. 2016.07.03.

Millió szó hagyta már el ajkam, világképem ecsetvonásai. Ezerszer hazudtoltam meg magam, mert a kép folyton változik. Bár életfám ágai mozdulatlanok, hol erre, hol arra süt a nap, a szélben táncolnak a lombok - mindig máshogy látszanak. Mondhatok bármit, ami igaz, önmagam igaza ellen török. Mindig más a szép árnyalat, csak a Fa és a Változás örök. 2016.12.20.

   - Jó reggelt, kisfiam! - ébresztette Vincét az anyukája.    - Mrmrmmm... - érkezett a válasz a takaró alól.    Anya az ablakhoz lépett, hogy felhúzza a redőnyt, de a játékospolc tövében véletlenül belerúgott egy földön heverő játékba. A Keljfeljancsi volt az.     - Hogy került már megint ide? - mérgelődött.    Már harmadik vagy negyedik reggel találta a földön a bohócot.    - Nem tudom... - hallatszott az álmos hang az ágy felől.    - Biztos játszottál vele lefekvés előtt.    Vince felült az ágyban. Most már határozottan emlékezett rá, hogy Keljfeljancsit vacsora előtt felültette a legalsó polcra és nem, nem játszott vele többet tegnap.    - Nem én voltam - vonta meg a vállát és elkezdett kibújni a pizsamájából.    - Mégis kicsoda? Azt ne mondd, hogy magától mászott le a szekrényről! Na, siess, mindjárt kész a reggeli!    A kisfiú gyorsan átöltözött, majd felvette a földről a labdahasú babát, hogy visszategye a helyére. Nézegette egy pár pillanatig, de nem jutot

Ha fázol, ne várd, míg tűz gyullad. Ha égnél, ne vágyd, hogy parazsad felfedezzék vastag hamu alatt. Gyújts te magad tüzet! Ne félj, hogy kialszik. Lobogj! Mert ki látta a felszökő lángokat, s arcán érezte tüzed melegét, már keresni fogja a parazsat az elhamvadt tűz helyén. 2016.11.07.

Két ijedt ember, féltünk egymástól, egyikünk se mert előbb szeretni. Előbb önmagunkat, előbb a világot, előbb a szerelmet, majd egymást szeretni. 2016.11.01.

Álmomban hegyekben, erdők közt jártam, kerestem azt a kismadarat, aki a hajnalt az ég párnájáról dalával felkelti minden áldott nap. Fülem a csendnek feszítve álltam, mégse hallottam csicsegését, bár az éj feketéje tágulni kezdett, s nem volt mi betöltse üres helyét. Szürke felhővel jött el a nappal, harmatot sírtak a ködben a fák, de hiába esengtek a kismadárnak, nem énekelte el hívó dalát. Szántam a hegyet, szántam az erdőt, s az árva, bujdosó kismadarat. Térdre ereszkedtem a forrás vizénél, s dalolni kezdtem a lombok alatt. A köd végre, lassan oszlani kezdett, rózsás pírt öltött a reggeli ég. Az éjjeliszekrényen csörög a vekker: egy új nap indul az álmaimért. 2016.10.21.

   Tesókkal, barátokkal régen időről időre szóba jött a "melyik a kedvenc évszakod"- téma. És rendszerint egyedül maradtam a félénken szóba hozott ősszel. Ami érthető. Végtére is ebben az évszakban kezdődik a fárasztó/unalmas iskola, újra tanulni kell, vizsgázni, házikat vagy beadandókat írni, gyakorolni, szorgalmasnak lenni, különórákra járni. (Később ugyanez, csak a másik oldalról, legalábbis nálam...) Ezen felül hideg lesz és nem lehet fürödni a Velencei-tóban, bonyolultabb felöltözni, stb. Hát igen, ezekért a dolgokért én se lelkesedtem.    Egyetlen, számukra is elfogadható érvem volt az ősz mellett: a szülinapom. Na jó, az új írószerekért való lelkesedésemet is volt, aki megértette. Persze, meg hogy végre gyakran látom a barátaimat. Na, de a többi?    Hogy jó illatú a levegő... Csodálatosak az erdők. Érik a szelídgesztenye... A sütőtök! Csizmás-mellényes idő van. Sünik matatnak este bokrok alján... Kiránduló-idő. Korán sötétedő esték, sárgás utcalámpák. Az októberi

Egyetlen akarsz-e  útitársam lenni a Teljesség felé? 2016.09.05.

Lena hosszasan készülődött. Lezuhanyozott, csinos, laza kontyba kötötte a haját, finom, alig látható sminket tett fel. Elővette a szekrényből királykék, földig érő ruháját és belebújt. Az ékszerei közt keresett hozzá illő fülbevalót és karperecet. A nyaklánc már soknak tűnt. A cipők között sokáig válogatott, mert egyiket se találta igazán hozzáillőnek, de rájött, hogy szandálban se ér le a földre a ruha alja, ezért végül azt választotta. Táskát szerencsére már gyorsan talált hozzá. Szépen beletett mindent, amiről úgy gondolta, hogy szüksége lesz. Az órára nézett: pont időben kész lett. Még visszasietett a szobájába és puha, virágillatú parfümöt fújt magára, majd elindult. A kapunál találkozott Liberttel, aki itt lakott nem messze, ezért megvárta Lenát. Valahonnan sejtette, hogy a lány nem fog túl korán indulni. Ő is elegánsan kiöltözött. Megölelték egymást és elindultak a metró felé. Lena szívesebben ment volna villamossal, de gyanította, hogy úgyse tudná a fiút meggyőzni, miért len

Ha a széles mezők közt poros földúton járva az álmodó táj fölött csillaggombos fekete ruhában őrködő hűvös égre nézek, s látom a folyton változó Holdat gyöngyházfényben úszni, arra gondolok, hogy a tüzes Nap nélkül ő se lehetne őre a csillagoknak, egyedül nincs semmi fénye, hogy vándorok lámpása legyen, s akkor már tudom: a Napot kell keresnem, ha a holdfényt akarom. 2016.07.14.

A jó idővel a szabadság érzete is megérkezett. Lena és Nilot alig várták az első üres délutánt, amikor végre elmehettek barangolni a városba. Sokat sétáltak, ha épp volt egy kis idejük, ezért már olyan jól ismerték a belváros utcáit, mintha itt nőttek volna fel. Ez alkalommal úgy döntöttek, hogy a szépen kiépített körúttal párhuzamos, külsőbb utcákon fognak sétálni. -        Mi lenne, ha úgy mennénk, mintha egy idegen városban lennénk? - javasolta Lena. -        Mire gondolsz? -        Mintha nem tudnánk, hogy melyik utca hova vezet. Csak sétálnánk, és ha egy utca érdekesnek tűnik, arra kanyarodnánk. Tetszett Nilotnak az ötlet, meg egyébként sem túl lényeges, éppen merre járkálnak. Vettek egy fagyit és nekiindultak a délutánnak. Azért nem volt egyszerű tudomást se venni arról, hogy éppen hol vannak, bár nem mindig jöttek rá. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy pompás színielőadás díszlete mögött, a takarásban botladoznának, ahol már egyáltalán nincs olyan pedáns rend, mint kin

Már vagy egy órája feküdt az ágyban, álomtalanul. Napok óta nem aludt rendesen, mert sok dolga volt, és most végre időben lefekhetett, erre tessék: nem bírt elaludni. Villámsebességgel pörögtek az agyában a gondolatok, egyik a másik után, lóugrásban, összefüggéstelenül. Munka, barátok, lakás, néhány kép egy most olvasott könyvből, aztán hirtelen egy kedves dallam úszott be a gondolatai közé. Nem volt mit tenni, elkezdte dúdolgatni magának félhangosan, hátha az elaltatja, de nem járt sikerrel. Meleg, nyári éjszaka volt egyébként, és a szobájából a kis erkélyre vezető ajtót nyitva hagyta, hogy legalább az éjszakai levegő lehűtse kissé a szobát. Mivel már semmi se segített, felkelt, és kisétált az erkélyre, hátha a friss levegő nyugtatóan hat majd rá. Megállapította, hogy egyáltalán nincs hideg kint, sőt. Lehet, hogy bent nagy a hőség, azért nem tud aludni? Gondolt egyet, szekrénye felső polcáról elővette a polifoamot és a hálózsákot, amiben Nilot szokott aludni, ha hosszú estét csap

Lena szinte mindennap villamosozott. Főként hazafelé, amikor már nem sietett. A metró is épp oda vitte, ráadásul jóval gyorsabban, és induláskor ez nem elhanyagolható előny, de a villamos mégiscsak hangulatosabb. Kezdve ott, hogy ezen a vonalon olyan kevesen használták (a metró miatt), hogy csak valami régi, zörgős szerelvényeket állítottak itt forgalomba. Nosztalgiajáratnak még újak, forgalmas helyekre már elavultak, Lenának azonban tökéletesek voltak a hazaútjaira. Szinte mindig volt hely.  A magas, nagy ablakokból jól lehetett látni az utcán haladó autókat, a járdán egymást kerülgető gyalogosokat. Ha kicsit közelebb húzódott és felfelé sandított, akkor a többemeletes házak homlokzatát is láthatta. Ezt különösen szerette: úgy bámészkodni, mintha most járna itt először. Pedig már jól ismerte a városrészt, ahogy a villamoson utazó törzsközönséget is: az iskolából hazajáró kisfiút, aki úgy rugdosta a tornazsákját, mint valami hálóba kötött labdát; az ételhordó nénit (vajon kinek

Viharos szél zúgott az éjjel, sötét felhőhalmokat hozott. Villámlott is - szelfi az éggel. Vártam az esőt, de nem zuhogott. 2016.07.03.

Nem tudom, miért vetted el a szárnyam. Tudhatnád, hogy szükségem van rá. Most sokáig göröngyökön jártam, lábam csupa vér és csupa sár. Vagy csak én felejtettem el egyszer, repülni hogy kell, azért bukdácsolok? Akárhogy is: segíts rajtam, kérlek, mert szárnyak nélkül járni sem tudok. 2016.06.14.

A falak csak kövek, a zár puszta vas.  Nem börtön ez,  hiába oly sötét. Nem az zár be,  ami határt szab lépteimnek.  A börtön nem a falakban van,  hanem jóval beljebb. Ha kint nem látom,  vagy bent elfelejtem  s újra el nem hiszem,  hogy mégis él a Fény. 2016.04.04.

Mint hálóba akadt kismadár, vergődöm ég és föld között, ócska cérnaszálakkal körülfont testtel függök, megkötözött fogoly a szabadság üres terében. Lelkem a félelem rabja. Hiába hullik a fáról ezer szirom, a jövő ígérete - nem hatol át a léha, szakadt háló-lukakon. Nekem kell kijutnom innen. Hogy ver a madár kis szíve, százat, ezret egy másodpercben! A félelemtől, az aggódástól... Szinte véletlen, ahogy kirebben, s a fűszállal végre a fészekhez ér. 2016.03.31.

Utolért a koratavaszi eső, hatalmas cseppekben zuhogott. Vékony kabátban, ernyő nélkül egy perc alatt ronggyá áztatott. Vártam már az első bőrig ázást, de hamar fázni kezdtem. Egy közeli buszmegállóban menedéket kerestem. Melegebb nincs, de legalább nem esik, itt állok most vizesen és boldogan. A busz, ami jön, éppen haza visz. A tavaszi esőnek nyárillata van. 2016.03.30.

A puha szirom elszökött,  termőre fordult az ág,  növesztett bő gyümölcsöt,  víztől hízott, naptól pirult,  húsa édesre puhult,  bőre feszesre simult,  s jött az idő, hogy a gazda  az érett, jó gyümölcsöt  kosarába belerakja,  de az ág, a büszke  a termést nem engedte,  ott maradt függve,  napok múltán levét eresztette,  a forró nap a bőrét kikezdte,  ott bomlott el az ágon,  csüggött ráncosan,  mint egy aszott denevér,  a fán rohadt gyümölcs  magja sokat már nem ér. 2016.03.25.

Róka lennék vadon mélyén, vörös bundás fürge vad, szürkületben osonó árny, rozsdafolt a fák alatt. Jól ismernék minden bokrot, ösvényt a csaliton át, erős lábbal, éles foggal szerezném a vacsorát. Messze híres vadászától az erdő csak addig tart, míg az első napsugár az ágak alá árnyat hajt. Nappal nem zavarna semmi, ember, kutya, őz, madár. Odú mélybe gömbölyödve róka-béke, s álom vár. 2016.03.20.

tudomásul venni túlélni talpra segíteni     - magamat elfogadni elviselni erősíteni    - másokat 2016.03.21.

Rögön billegő szalmaszál biztos ponton meg nem áll, hol erre, hol arra forog. Egyik végére pille száll, nyugtot a porban így talál. Legyen meg a Te akaratod! 2016.03.21.

Mondhatom azt, hogy még öt perc és csengjen a csendben újra az óra, de hol van a nappal teljessége, ha átaluszom ma a reggelemet? 2016.03.13.

"A gyöngy a kagylókban osztrigákban keletkezik természetes védekezésként a bekerült irritáló anyagokkal szemben. [...] Valaha úgy hitték, hogy a gyöngy az istenek könnye." Cally Hall: Drágakövek Igazgöngy siráma a kagylóban Kemény az ágy, sötét a fészek, tengervíz csurog a tűfoknyi résen, marja szép gyöngyház bőrömet. Néha egy hullám felkapja házam, csörgőként zörgök a kagylócsontvázban, a tengerfenékre süllyedek. Ki tudja, hány száz hajó kel által, halak milliói úsznak el az árral, mire a dagály a partra kivet. Igazgöngy siráma az arany diadémon Kemény a trón, vakít a fényár, szigorú fogda, arany marok zár, hideg fém karcolja fényes bőrömet. Néha egy rideg, karcsú ujjú dáma büszkén biggyeszt dús hajkoronájába, és kettőt fordul a csillár alatt. Hány bál kell még, főúri estek, hogy a foglalatból végre kiessek, s a parti fövenyen homok legyek? 2016.03.03.

A nap végi zsivajban csend lett hirtelen. A fülem azt hallgatja, mi szól idebenn. Mert most szóltak, hogy már jól vagy és épségben hazaértél. Most hallom csak,  hogy még a csend is hangosabb a sötétnél. 2016.02.17.

Ma hagytam sokáig aludni magam, az ébresztőt lenyomtam, nehogy zavarjon. Nem sürgetőztem, hogy "munka van!", a párnát megigazítottam, ne nyomjon. Tudom, hogy hosszú napjaim voltak, ma azonban nem sürget, nem éget semmi. Ezért nem morogtam, hogy hasamra süt a nap, nem kezdtem magam lustaságnak nevezni. Mikor frissen, vidáman felébredtem, szaladtam megfőzni magamnak a kávét, a piritóst úgy csináltam, ahogy szeretem, s végül én mosogattam el a csészét. "Jók az ilyen nyugodt, békés reggelek!" mondtam magamnak hálaképpen. Feleltem "néha jár ez mindenkinek... Holnap azt hiszem, én következem." 2016.01.28.

Ó, íróasztalfiók, te régi hű barát, ki őrizted sok titkom két évtizeden át, hadd írjak verset újra csak neked! Mert hiába lettem én bátor és bohó, gátlástalan vers-blogoló, maradtak még szavak, mit a szent ihlet most a számra ad, de képernyő helyett a papírra vetem. Őrizd az új titkot is velem! Te tudod, hogy mindent nem lehet álruhás képekbe rejteni, némely szavak nem szeretnek bújócskát játszani. Ó, fiók, lelkem legbelső zuga, légy te suttogott szavaim otthona! Ki másra bízhatnám a verseket? Hadd írjak most újra csak neked! 2015.01.23.

   - Mandula, Mandula! - szaladt rémülten sikoltozva a nővéréhez Lotti.    - Mi az, miért kiabálsz?    - Valami rusnyaság van a párnámon! Gyere, nézd meg!    Bementek Lotti ágyához. A párnán egy megtermett, szőrös hernyó mászott.    - Fúúúúúj! - fintorgott a kislány - Undorító!    - Jaj, ne viccelj! Ez csak egy hernyó! Azt hiszem a rókalepkéjé... Majd megnézem a határozóban.    Mandula kivitte a kertbe a párnát és óvatosan letessékelte róla a hernyót.    - Ebből ugyan soha nem lesz pillangó! - nézte az araszoló hernyót Lotti.    - Pont ezt hitte Lenke királylány is - jegyezte meg Mandula.    - Tényleg? Hogy történt?    Egy szép palotában élt szüleivel Lenke királylány. Nagyon szerette a pillangókat, naphosszat sétált a virágoskertben és leste az ide-oda repkedő színes pilléket. Amikor az udvari tanítómester tanította, akkor se figyelt, hanem csodálatos lepkéket rajzolt a füzetébe. Így aztán azt se tanulta meg soha, milyen is igazából a pillangók élete. Csak az ér

   Lotti az új falinaptárát lapozgatta. Minden hónaphoz más királylányt festett a rajzoló. Január kisasszony kékes-jeges ruhában, a tavaszi hölgyek virágos fodrokban, a nyáriak gyümölcsös-fűzfaágas, szitakötő-fátylas ruhakölteményekben, az ősziek szőlőlevelekkel, színes lombokkal díszített szoknyában billegtek. A kislánynak nagyon tetszett mindegyik. Sárgatalpúnak mutogatta, magyarázta, hogy melyik ruhát venné fel a legszívesebben.     - No, melyik tetszik a legjobban? - kérdezte Mandula és leült kishúga mellé a szőnyegre.    - Nem tudom, talán a februári - merengett Lotti.    - A jégfátyol miatt?    - Azért is, meg szerintem neki a legszebb az arca.    - Tényleg nagyon finom vonásai vannak. De talán kicsit szomorú, nem?    - Biztos azért, mert egyedül van.    - Gondolod?    - Pedig olyan szép...    - Pont, mint a Világ Legszebb Királykisasszonya.    - Ő kicsoda? - csillant fel Lotti szeme, mert sejtette, hogy most mese következik.    - Elmondjam? - kérdezte Mand

Nyáron szerelmes vagyok a víz színébe és irtózom mindentől, ami száguld. Télen boldogan siklok a havas lankán és borzalmas víziszonyom van. 2015.12.30.