Jégmadár

Hogy ő lehessen majd a hunyó, keresett egy jó rejtekhelyet. Ő nyert: megtalálták a kapu mögött, mikor mentek haza a gyerekek. 2015.12.29.

De őrülten táncol a sok levél! A nap zúdítja a fényt konokul. Dühödten rángat a büszke szél fákat, kukákat, mindegy, ha borul... Harsogó november-szimfónia. Előfutára a reszketésnek. Utolsó tombolás, orkán-ária, arcába kacag a jövendő télnek. Majd ha válaszként a hó jön rá és jéggel színre lép a december, a dermesztő felvonások után kinek tapsol majd a néző: az ember? 2015.11.18.

Isten. Csoda. Érteni nincs erőm, még jó, hogy hinni. Van oka. Isten. Gyönyörűség. Hogy tudnám megmutatni? Lehet-e egyáltalán? Örökség. Isten. Élet. Vagyok-e méltó rá: továbbalkotni Téged? 2015.11.12.

Elém tetted az agyagot, formázzam, ahogy akarom, nem sajnáltál meg látván, hogy duzzogva tiltakozom. "Ó, hogy utálom a nyálas, érdes, hideg földgyurmádat! " Veszekedtem, kiabáltam, de te csendben hallgattad. Aztán nem volt mondani mit, te se szóltál hozzám semmit. Hátamon a hideg futott, s kézbe vettem az agyagot. Remegő ujjaim fészkén dühöm apró madárkát szült. Félve nyújtottam tefeléd, meglehelted és elrepült. 2015.10.29.

Az én kis madaram leláncolta magát a szabadsághoz. 2015.10.27.

Királylány ült a mohos kövön, leste az erdei ösvényt mohón, pillája rebbent, mert megjelent az út végén szőkén, délcegen, fején csillant a drágakő, "Az üveghegyre elviszlek, ó!" - szólt a herceg, hangja méz. "Jaj, az élet mily nehéz!  Kár, hogy a Zabhegyre startolok...  Kösz, még, egy kicsit itt ülök!"  - felelt a lány és búcsút intett, s vágyón az út felé tekintett. 2015.09.17.

Hadd legyek olyan, mint a gyermekek! Teljes szívből élni máshogy nem lehet. Ölelj magadhoz engem Anya-Isten, szorongó lelkemen hadd enyhítsen szereteted sugárzó melege! Hadd felejtkezzem bele újra a mába, hogy holnap ne keljek fel hiába! Hogy majd, ha élni máshogy nem lehet, lehessek bátor, mint a gyermekek. 2015.09.15.

   Elmentek a gyerekek. Elmentek a dadusok. Nincs már senki itt, az óvodában, csak én. Pont én maradtam, aki azzal, hogy elengedtem az utolsó gyereket is, igazából már óvó néni se vagyok. Még felteszek egy függönyt, mert megkértek rá, aztán megyek. Most már igazán semmi keresnivalóm nincs itt. Ez jár a fejemben, miközben ülök a babaszobai kiságyon és fűzöm a függönyzsinórt.     Az ablakokat már bezárták, csak a késő délutáni nap futtat a szőnyegre remegő csíkokat a lombokon át. Minden tiszta, illatos, a helyén van. Csend van. Soha nem volt még itt ilyen csend. Valami furcsa nekem. Lesem a bútorokat, a játékokat, a mennyezetről lógó jeleket. Semmi különöset nem látok. Az a falovacska is ugyanúgy fekszik a kosárban, égnek meredő lábakkal, ahogy szokott.     Vagy mégsem? Valahogy az az érzésem, hogy a lovacska valamire vár. Meg akar mozdulni, de nem mer, mert még itt vagyok. Körbefut a szemem a babaszobán. A jelmezek susogni kezdenek, valami olyasmit tárgyalnak izgatottan, hogy vajon

Hiába bontottam ketté már vagy ezer gyümölcsöt a gömbölyű ív mentén mélyre vájt ujjal, nem jöttem rá eddig, milyen láthatatlan háló tartja össze a héjat, s a magot a hússal. 2015.08.25.

Az ina szakad, hogy célba érjen ma, bármi az ára. Ha nem megy és győz az úgyse, bátran hiszi, hogy gyáva. Csak lassan haladni nem mer a  mindent, vagy semmit - ember . 2015.08.12.

Ugyan hol találkozhatnánk, békében, csendben, mint a szerelmesek? Mindenhol fények, lámpák, zaj van és információtömeg. Melletted nem kell okosnak lennem, vagy komoly döntéseket hozni, csak egyet: most legyünk együtt, veled akarok mosolyogni! Hol van az a hely, hol mi ketten tényleg egymásra találunk? Ahol nem zavar senki, semmi, ami csak a mi világunk? Ha akarod, én építek egy zugot, bár csak abból tudok, ami nekem jutott. Falakat húzok majd a nevetésből, ajtót hangból, csengőt szívverésből, széles ablakot a szem csillanásából, függönyt a sóhajból, polcot a szavakból, a test görcseiből csigalépcső lenne, álmokból épült toronyba vezetne, a falakat mesékkel, versekkel festeném, szőnyegnek a süppedős kétséget fektetném, az ablakba cserépbe ültetnék virágot, S az asztalra tenném, amíg rád várok. 2015.08.07.

Csak fújtuk egyre  a buborékokat, mintha félnénk, hogy  csak addig tart a pillanat, amíg az utolsó varázsgömb is porrá válván pukkan szét az aranyló szalmabálán. Pedig láttuk biztosan mind a ketten azt a színjátékot a fellegekben... 2015.08.02.

   Lotti a szőnyegen üldögélt, ölében Sárgatalpúval, a játék kutyusával, amelynek Bobó volt a tisztességes neve, de senki se nevezte már így. Egy fényképet nézegetett elgondolgozva. A kép egy viccesen sikerült fagyizáskor készült róla és Dóráról, aki gyakran vigyázott rá. A nagylány többet már nem fog jönni, mert egy másik országba megy tanulni, ezért is kapta tőle Lotti a képet, hogy emlékezzen rá.    Lotti kicsit szomorú volt, kicsit csalódott, de tudta azt is, hogy Dóra nagyon várja már a külföldi utat, ezért igyekezett nem bánkódni. Aztán arra gondolt, ha Dóra utazik, az azt jelenti, hogy most kezdődik a nyár, amikor végre sokat lehet együtt Mandulával. Erről az is  eszébe jutott, hogy tegnap este nővére ígért neki egy mesét, ezért felállt, és átment Mandula szobájába: - Tudom, miről mesélj! - No, miről? - Egy tündérről! - Nem királylányra gondoltal véletlenül? - Dehogy! Én komolyan egy tündérre gondoltam! - Jól van, ha ennyire szeretnéd, akkor komolyan egy tündérrő

Én, a porcelábaba, hamvas kőarcomon színeknek nincs nyoma. Járásom kimérten ring, apró koccanások. A szél elém szirmot hint. Nemes selyem ruháim pontosan szabottak nyaktól egész bokáig. Ölelnivalóan szép vagyok, finom, kedves, és törékeny, mint a jég. Belül, azt hiszed talán, ott se vagyok más, csak gyémántkemény porcelán. Nem látod, hogy élek, ám ha melódia szól, gyémántszívem tangót jár. 2015.05.10.

Keresni azt, ami nincs -  megnyugtató a hiába. Boldog, aki mégis megtalálja. 2014.04.21.

Mondd, esős-virágillatú éj: hol van a messzi-messzi tó? A csendes víz, az ijesztőn mély, a habokat kacsintva fodrozó? Hiába tudtam behúnyt szemmel, s vitt már az ösvény maga, itt, most csak egyetlen út van: azon baktatok épp haza. Fényből szőtt szitán a lámpa az égi kéket a földre rázza, csillagtükör az ázott járda, hallgatag ölel az éjszaka. 2015.04.19.

Utamon átláthatatlan sűrű ködben járok, húnyt szemem falán látom a napsütött világot. 2015.02.28.

Arcom tenyeredbe hajtottam, mégis keserűt álmodtam. Oly fájdalmasat, nehezet, ilyet álmodni nem lehet. Onnan tudom, mégis az volt: hajnalban sehol semmi folt, száraz a párnám, nincs vérző seb. Fehér a műtét utáni heg. 2015. 02.16.

Végigolvastam életem eddigi leghosszabb olvasmányát. Victor Hugo Nyomorultak c. műve a musical miatt nagyon közel áll hozzám, igaz, másképp igen nehezen bírtam volna "átrágni magam" rajta. Szokásomhoz híven sok-sok cetlivel tűzdeltem tele a könyvet olvasás közben. Utólag visszaolvasva a bejelölt részeket, mégis elvetek belőlük néhányat, és csak a történet számomra legigazabb tükrén keresztül mutatom meg nektek, hogy mit jelent nekem ez a mű. Kifejteni úgyse tudnám. (Ha kifejtést kértek, gyertek inkább és nézzétek meg az előadásunkat, májusig játsszuk... A részletekért zargassatok bátran!) Az első kötet benyomásairól korábban itt írtam. "Levette a nyakáról a jó, meleg gyapjúkendőt, rádobta a kolduslányka hidegtől lila, sovány vállára, úgyhogy a nyakvédőből megint kendő lett.   A kislány meglepetten nézett föl és szó nélkül elfogadta a kendőt. Van olyan foka a nyomornak, hogy a szegény ember nagy fásultságában már nem panaszolja baját és nem köszöni meg a jótétemé

Nem olvadnak kezemben a szavak,  ázott földillatuk magas égen felhőként lebeg, a puha agyag napon maradt, s kiszáradt egészen. Fáradságos lehet morzsaheggyé törni, vízzel bedagasztva friss agyaggá gyúrni. A nap melege, ha ezidáig szerencsém szolgálta, s nem károm, a lélekszárító napsütésre úgy a mennydörgő zivatart várom. 2014.02.13.