Jégmadár

-           Halló!? -           Öhm… Jó napot kívánok… -           Oh, jó napot! Megint maga, igaz? -           … -           Hallgatom! -           … -           Most sem felel. Mondja, tulajdonképpen miért csinálja? … Hall engem? Persze, hogy hall… Hadd kérdezzem már meg, nagyon kíváncsi vagyok: miért hív fel, ha úgysem beszél velem? … Na, segítsen már, nem fogom kitalálni. Minden este 9-kor csörög a telefon, felveszem, ön beleszól, aztán hallgat. Először azt hittem, telefonbetyár. De most már sejtem, hogy nem. Csak tudnám, hogy mit akar tőlem? Fenyeget? Lelki problémája van? Segítséget vár? Na, mondja már! … Tudja, azért ez egy kicsit kellemetlen nekem… Mit mondjak? Szívesen segítek, ha arra vár. Meghallgatom, tanácsot adok, ha tudok, bármi. De így kicsit nehéz. Nem mondaná el? … Persze, nem. Nem értem. Figyel rám egyáltalán? Szól a rádiója, ha jól hallom. Vagy az a tévé? Na, mindegy. Figyeljen, én most leteszem, mert így nem olyan jó beszélgetni. Rendben? … Jó, jó, tud

-           Na, mi lesz? -           Várj, még hangolódom… -           Mire? -           Nem tudom mennyire hideg, milyen mély… -           Persze, kifogások. -           Meg egyáltalán: hova visz ez a folyó? -           Régen szerettél úszni. -           Az túlzás… -           De nem féltél a víztől. -           Mert úsznom sem kellett. -           Mégis megtanultál. -           Mert kellett. -           Nem zavart, hogy kellett. -           Persze, hogy nem, nem is tudtam róla, hogy lehetne más lehetőségem is! -           Most persze nem olyan nagy baj, hogy tudsz. -           … -           Na, ugrasz? -           Még nem tudok… -           Félsz? -           Kicsit… Szeretnék már az árban lenni. De most itt állok a szárazon, két lábbal a szilárd talajon… És utálok úszni. -           Na, és mégis milyen talaj ez? -           Tessék? -           Eddig egyfolytában azon nyavalyogtál nekem, hogy mennyire utálod ezt a köves, szemetes partot é

-  Jó napot! -   Jó napot, miben segíthetek? -   Egy hete vettem itt ezt a könyvet, a blokkom is megvan még, hol is…? Ja igen, tessék… -   Hibás? -   Ó, nem, csak… -   Nem tetszett? -   Hát, tulajdonképpen nem igazán. -   Pedig emlékszem, a kollégámmal hosszasan válogatták, hogy igazán Önnek való könyv legyen… -   Igen, de valahogy mégsem az igazi. -   No, igen, sajnos ez is előfordul. Nos, akkor miben segíthetek? Mit szeretne? Kicseréljük valami másra? -   Mondja, lehetséges, hogy csak félig cseréljük ki? -   Nem értem, mire gondol? -   Hát, a címe tetszik. Meg tulajdonképpen a borítóval is egészen megbarátkoztam. Először nem érdekelt, aztán mindig zavart egy kicsit, amikor ránéztem az otthagyott könyvre, mert hát ez a rajz is itt, nézze… De mindegy, megszerettem, most pedig egyenesen szépnek találom. Szóval, azt nem szívesen adnám. De, ha a tartalmát esetleg… -   Tehát ezzel a borítóval kér egy másik könyvet? - Nem, nem másik könyvet! Ezt a könyvet, más t

07:00 - A domboldali játszótér hintája alig észrevehetően himbálózik. Az éjszakai vihar tomboló szele nagyokat lökött rajta, azt piheni ki most a hajnali, cirógató napsütésben. A láncon vízcseppek csillognak, de nem sokáig. Hamarosan az összeset felszárítja a nap és már csak a játszótér kavicsaira hullott csapzott levelek és ágacskák mutatják, hogy vihar volt itt az éjjel. 07:59 - A játszótér mellett öt éves kisfiú rángatja öltönyös apukáját. - Apuuuu! Hadd hintázzak! - Most nem, majd délután - De csak egy kicsit felülök! - Nem, most sietünk az oviba! - De akkor te mész, én csak egyet hajtok aztán utánad szaladok... - Nem! Délután kijövünk, mondtam! - De akkor, apuu... 09:30 - Egyre több anyuka, nagymama, egy-két apuka és egy fiatal lány - biztos a gyerekvigyázó -, sok-sok aprósággal. Inkább a babahintába ülnek, de néhány bátrabb a nagyra is felkéredzkedik. Az anyukák mosolyogva, beszélgetve lökik a piciket. Van, aki "Hinta-palintát" énekel. Más elkapja a nagyok elé besz

     Lena egy apró kis táskával a kezében, vékony, libegő-lobogó nadrágban ment le vidáman a macskaköves utcán. Széles karimájú szalmakalapja alá bújt az erős napsütés elől, igyekezett kizárni a forróságot, de mélyeket szippantott a sűrű, illatos levegőből. Határozottan sétált a könyvtár mögötti utca felé, de azért csak ráérősen, mert a főtéren is sok izgalmas villanás játszott a turisták érdeklődő arcán, a szökőkút vizével fröcskölő gyerekek sikongatásában, a felnőttek elnéző, kipihent mosolyában.    Lena befordult a sarkon és a fehér ajtón benyitott a hűvös, tiszta, barátságos illatszerboltba. A polcok között lelassított, szemével böngészett a sorok között. A krémek közül leemelt egy halvány színű tégelyt, óvatosan lecsavarta a tetejét és finoman beleszippantott. Visszatette a helyére és továbblibbent a parfümök közé. Ujjával lehajtotta a felpöndörödött papírt, amit a polc szélére ragasztottak, onnan olvasta a virágok, fák,  más összetevők neveit. Egyet-egyet leemelt, a levett ku