Jégmadár

     Mióta Tengerkék elköszönt a cirkusztól, hogy Farkassal a hegyek lábánál fekvő tóhoz költözzön, sok idő telt el. Gyermekeik lettek, és a madárlány több időt töltött emberbőrben, mint madártollakban. De ezt nem bánta.      Hajnaltündérnek a széllel vagy a felhőkkel üzent, gyors röptű madarakkal hosszú leveleket is küldött neki, melyek, akárhol is járt a világban, mindig megtalálták. A tündérlány tarka tintákat varázsolt magának a válaszlevelekhez. Időnként találkoztak is és együtt szárnyaltak a Mesék Birodalma hullámzó tájai fölött.      Egy alkalommal Hajnalka hírét vette, hogy egy kis faluban vándorszínészek adnak elő. A plakát színes volt, de nem túl harsogó, és az egyik jelenetet ábrázoló rajz megtetszett a tündérnek. Vett rá jegyet, és megüzente az előadás idejét Tengerkéknek.      A faluház padlásán berendezett színpadon tartották az előadást, a társulat mégis igazi színházzá avatta a teret a játékával. A cirkusz is eszükbe jutott, ahogy együtt szurkoltak a többieknek a nézőté

Úgy döntöttem, ezúttal életben tartom. Régóta tisztában vagyok azzal, hogy a környezeti hatások (a délkeleti tájolású nappaliablakon beáradó napfény mennyisége, a központi fűtés biztosította trópusi éghajlat, és a levegő tapintható páratartalma) megfelelőek, a korábbi példányokkal mégsem volt szerencsém. Vagy inkább nekik nem volt szerencséjük velem. Maradtam tehát az átmeneti éghajlathoz és átmeneti élethelyzetekhez gond nélkül alkalmazkodó pozsgásoknál, például az echeveriánál, közismertebb nevén kövirózsánál, ami az emberekhez képest határozottan kevesebb figyelmet igényel, télen például elegendő havonta egyszer meglocsolni, a lakás páratartalma mellett akár egy fél évet is kihúz törődés nélkül. Ebben a mikrotársulásban ez előnyös tulajdonság. Ahogyan a pilocereus azureus tüskés kültakarója is, hatékony a húsba vágó éles karmok ellen. A negyvenhat négyzetméternyi élettér sivatagosodásnak indult, s ezen nem segített a fokozott könny- és takonytermelésből származó emelkedett páramenny

Kérdezed, hogy vagyok, de beleszólsz, hogy ti is, minden rendben és bocsi, hogy nem írtál a szülinapomon, mint minden évben, csak a gyerekek, a sok különóra, de hiszen kinek beszélsz, nekem is van kettő, éppen egyidősek, milyen érdekes, ugyanakkor léptünk tovább, a sors is így akarta, pedig féltél, hogy nehezen találok majd magamra, olyan elveszett, olyan gyámoltalan voltam, a szüleid máig nevetve emlegetik, mikor először jártam nálatok és zavaromban a bidébe pisiltem, persze honnan tudtam volna én, panelben felnőtt kislány, szeretted megmutatni nekem a világot, ki gondolta volna akkor, hogy most a saját virágüzletemben köttetsz csokrot, igen, persze, a feleségednek, legyen rózsa is, jó lesz a rózsaszín, az jobban illik hozzá, nincsen alkalom, dehogy, habár a házasságban minden nap jó ok a virágra, csak tudom, mostanában valahogy nehezebben mennek a dolgok, későig dolgozol meg néha hétvégén is, aztán a barátokra is kell idő, persze ő nem érti, pedig egész nap csacsoghat a játszótéri me

     Egy falun átkelve a tündér elhagyott házikót pillantott meg. Kicsi vályogház, hajdan fehérre meszelve, körötte zsebkendőnyi, kavicsos telek. Fű sem igen nőtt benne. Ahogy bámulta a házat, a kerítésre támaszkodva, egy asszony jött arra, nehéz kosarat egyensúlyozva a fején.      - Ennek már sose lesz gazdája – jegyezte meg halkan.      - Miért, kié volt a ház? – perdült hátra Hajnaltündér.      - Kopogjon be a szomszédba, az öreg Roskához, majd az elmondja! – felelte az asszony és eltűnt a sarkon.      A szomszéd ház éppolyan apró volt, csak épp látszott rajta, hogy lakják. Zöldellett a kert, nem csüngtek fakó pókhálók az ablak sarkában. Hajnalka bezörgetett.      - Tessék! – szólt ki valaki.      Belépve egy hatalmas hintaszéket vett észre, benne egy csíkos, kötött takaróba bugyolált, hattyú-pihe hajú öregembert. Olvasott. A tündér odalépett mellé és udvariasan köszönt neki. Az öreg feltartotta a mutatóujját, tekintete sebesen kopogtatta végig a sorokat, szeme cikázott, maj

    Hosszú vándorlás következett a hegylánc oldalában. Napokig, sőt, talán hetekig járta az utat Hajnalka, a kék tündér. Egyszer-egyszer betért kisebb falvakba és ott kért szállást, de legtöbbször a szabad ég alatt éjszakázott.     A szedresben elrongyolódott selyemruháját megfoltoztatta egy ezüstpókkal, így újra védte őt az éjjeli hidegtől és a nap hevétől.     Útközben gyakran merengett a célján: honnan is fogja tudni, ha már bejárta a Mesék Birodalmát? Van-e vége ennek az útnak, vagy soha nem tér már vissza a Kék Hegységbe? A tanult meséken túl néha már a saját történetét is elmesélte másoknak, már amennyit ezidáig megélt belőle. Nagy fába vágta ezzel a fejszéjét, hiszen nehéz úgy izgalmasan elmondani egy mesét, hogy még nincs vége. Mindenkinek kicsit máshogyan mesélte, így aztán egyre többet értett meg abból is, ami a múltban történt és egyre tisztult az is, ami még előtte lehet.     – Úgy érzem, egészen belejöttem már a vándorlásba – lelkendezett Bulannak, az őznek, aki egy

    Hosszan nyúlt előre a hegygerinc, amelyen a tündér ballagott. Jobbra meredekebben, balra lankásabban terült a hegyoldal. Lent, a hegy lábánál erdők, rétek, falvak váltották egymást. Szinte egy magasságban haladt az ösvény, csak a hegylánc utolsó csúcsa emelkedett magasan a többi fölé. De az még nagyon messze volt.     Hajnalka új, pókselyem ruháját folyton igazgatta. Olyan könnyű volt, mintha nem is lenne rajta semmi. Mégis hűsítette a tűző napsütésben és megóvta a hidegtől az éjszakában.     Egy helyen ösvény tért le a gerincről. A tábla, mely az irányt hivatott jelezni, nem állta ki a magaslati viharokat; összetörve, szálkásra szikkadva hevert a kövek között. Ám a tündérnek ennyi is elég volt: egy kéz-formálta útjelző csak vezet valahová, még ha a cél egyelőre titok is marad.     A sziklák között ismeretlen, sárga virágok nőttek. A tündér leszakított egyet és hajába tűzte. Terméskőből épült, régi kisvárost képzelt maga elé, a szikláktól körbefogva. A kavicsos úton szamarak, vagy

    Reggel madárdalra ébredt. Nyújtózott egyet és mélyet szippantott az erdő illatától nehéz levegőből. Kiment a ház elé, reggelire való gyümölcsöt keresni magának. Becsukta maga után a deszkaajtót és kisétált az útra.     – Na, most merre? – kérdezte magától, de a lába vitte kérdés nélkül.     Csendesen járt az úton, nem énekelt, nem mesélt magának, még a gondolatai se kergették egymást szüntelenül a fejében. Az út, amit lába választott, enyhén emelkedett. A lombos fák között előbb-utóbb megjelentek az örökzöldek is, aztán szívós cserjék váltották fel az erdőt.     – Hű, mennyi áfonya! – hajolt le a bokrok közé.     Mézédesek voltak.     Sokáig bandukolt a hegy oldalában. Az egyik lejtőn pásztorok tanyáztak. Már messziről érződött a tábortűz gyantás füstje. Hajnaltündér letért az útról és egyenesen hozzájuk sétált. A legelésző kecskék épp csak a fülük legyintésével jelezték, hogy észrevették az idegent.     A pásztorok leültették maguk közé a tündért, kimértek neki is eg

     Hajnaltündér, miután elhagyta a gyógyfürdős falut, még sokáig nem találkozott állatokon kívül más élőlénnyel. Hetekig járta az erdőt-mezőt, hol vidáman énekelve, hol történeteken morfondírozva, hol némi borongással a szíve körül – attól függően, hogy a jelenben, a múltban vagy a jövőben jártak épp a gondolatai.      Egy szélfuvallatról, egy lehulló ágról, egy szarvasinalásról néha-néha eszébe jutott a bolyongó vándor. Ködös, szürke alakjából nem sokat látott, sem azt, hogy ki ő, sem azt, hogy hol jár, pusztán annyit sejtett, hogy egyfelé tartanak. Hol van az a pont, ahol találkoznak végre?      Ha pataknál járt, a vízbe lépve varázsigét mormolt, s Olívia, ha ráért, válaszolt a hívásra. Ha nem tudtak találkozni egy sziget hajlatán, akkor üzeneteket küldtek a vízcsobogással. Máskor Hajnaltündér a madarak röptében Tengerkéket vélte felfedezni, akkor gondolatsebes repüléssel, mire tündér is csak akkor képes, ha legmélyebb szeretettel hívják, ott termett náluk a tóparti házukban. Ivott

     A játékgyárat elhagyva Hajnaltündér lerázta magáról az emberi szem előtt láthatatlanná tevő varázslatot és elindult találomra az egyik út szélén. Mellette életveszélyes sebességgel húztak el a játékokat szállító teherautók, csak úgy rángatta a menetszél könnyű, kék ruháját.      Hamarosan meglátott egy gyalogösvényt, valamivel beljebb. Átverekedte magát a derékig érő szúrós, mezei növényeken. Itt-ott elszakadt szoknyáját egy varázslattal helyre hozta, s most már nyugodtabban haladt tovább, habár sejtelme sem volt, merre visz most az útja.      Most, hogy már nem a Mesék Birodalma népeinek meséit forgatta szüntelen a gondolataiban, jobban figyelt arra, ami körülötte van. Végre ráért hallgatni az erdő-mező zsongását, érezte a széna illatát, bőrén a fakó napsugarat, látta a fényeket, színeket, formákat, s talán azt is, ami a képek mögött van.      Egyszerre elkezdte érezni, hogy van. Létezik. S létezik körülötte ez az életteli teli világ, ő benne van, a része, s kapcsolatba léphet ve

     Mindenki Mirával akart cserélni. Nem csak pufi, szőrős, csillogós, hologramos és háromdés hanem olyan is volt neki, ami ugrott, repült, forgott, már attól függően, hogy póni volt, tündér vagy balerina.      Egy ilyen matricát harmincöt simáért adott, átváltva húsz csillogós, vagy hét szőrős, esetleg pufi, esetleg hologramos, vagy öt háromdés. Bomba üzlet. Azt nem árulta el, honnan szerzi, de lehet, hogy ő sem tudta, mert a svéd nagybácsijától kapta az ötös matektémazáróért.      Hánytam az ilyen csajos vackoktól, de élő matricája nem lehet akárkinek, összeválogattam tehát huszonegy csúcsmenő verdát, egy hologramos tansformerst, egy szőrös Chubakkát és odaállítottam Mira elé. „Mid van?” kérdezte, és kezébe nyomtam a borítékot. „Túl könnyű. Ez nem lehet annyi.” „Számold csak meg” feleltem, mire Eszti felé biccentett, aki riadtan nyálazni kezdte a matricákat. „Megvan mind” suttogta. „Fiúsak” húzta fel az orrát Mira. „A legjobbakat hoztam. A többiek sokat adnak érte.” A matricakirályn

Hajnaltündér először csak hallgatózott az ajtóra tapasztott füllel. Ugyanis, ha láthatatlan is, csak ki kell nyitnia az ajtót, hogy bejusson. Az viszont nem szerencsés, ha épp tartózkodik bent valaki. Ám semmiféle neszt nem hallott, így óvatosan lenyomta a kilincset és benyitott a helyiségbe. Kis szoba volt, középen egy hatalmas asztallal. Illetve kettővel, mert közéjük be lehetett lépni, ám középen egy híd kötötte össze az asztallapokat. Körben is csak épp annyi hely volt, hogy körbe lehessen sétálni az asztalok körül. Az asztalok alatt számtalan fiókos szekrény sorakozott, átlátszó előlapokkal, hogy látni lehessen a tartalmukat. Az asztalokon pedig olyasvalami állt, amit Hajnaltündér még soha életében nem látott. De neked elárulom, hiszen előtted biztosan nem ismeretlen… Bizony, egy hatalmas legováros terpeszkedett a hídon innen, s túl. A tündérlány ámulva járta körül a valósághoz olyannyira hasonlatos, mégis meseszerű települést. Talált kórházat, iskolát, templomot, városházat

 Szerettel hívlak benneteket az első jégmadaras eseményre, ami ugyan egyéni, és nem fogunk találkozni, de a postitjeinken és posztjainkon keresztül talán mégis... Ünnepeljük együtt a magyar költészet napját egy kis partizánakcióval! Részleteket a facebook eseményünkben találsz: https://fb.me/e/1gXLAW0yP

    Lena töprengve állt a színes vödrökbe zsúfolt virágok között. Levendula színű szoknyája szegélye az első sorban viruló szegfűket súrolta, felettük sorakoztak a törékeny fréziák, mellettük a gyümölcszínű tulipánok, feljebb a lizikék koszorújában rengeteg rózsa.    - Segíthetek? - fordult hozzá a virágos, miután eltette az előző vásárlótól kapott összeget.    - Köszönöm, még nem találtami ki, mit szeretnék.    - Milyen alkalomra lenne?    Lena ujjbegyével megsimított egy dagadó tulipánkelyhet.    - Csak úgy, dekorációnak - hazudta.    - Akkor a tavasziakat ajánlanám.    - Valami illatos lenne jó.     Végül öt szál fréziát és öt szál lizikét választott.      - Zöldet tegyek mellé? Papírt?     - A papír elég lesz.     A csokorral átvágott a téren, a sétálóutcán át egyenesen a templom felé tartott. Útközben beugrott Marchoz a szerkesztőségbe, hogy megbeszéljék a szombati találkát, aztán vett egy 1952-es kiadású, vászonkötésű kötetet az egyik kedvenc költője verseivel az antikvárosnál.