Jégmadár

Mandula sietett, hogy időben odaérjen az óvodába, mert ma ő hozta el Lottit a délutáni néptáncról. Lottit azonban nem találta sehol, csak egy szomorúan gubbasztó, magába roskadt kis emberkét, aki lógó orral ült a padon. Mivel azonban gyanúsan hasonlított Lottihoz, Mandula megszólította. - Szia, Lógó Orrú! Nem láttad a húgomat, Lottit? Lógó Orrú bosszúsan nézett fel. - Lehet, hogy az én orrom lóg, de a tiéddel is baj van, mert itt ülök előtte, és mégsem veszel észre! - morgolódott a kislány. - Na, jó, most már elhiszem, hogy te vagy. Senki más nem tud ilyen kedves lenni velem! Gyere, induljunk, és útközben elmeséled, mi bánt. Lotti lassan feltápászkodott, tornazsákját maga után húzva, nővére karjába kapaszkodva vánszorgott ki az óvoda kapuján. Mandula felsegítette a vállára a tornazsákot. Így már kicsit könnyebb lett a gyaloglás. - No, mi a baj? - Mandula, én nem tudok táncolni! - Hogy érted ezt? - lepődött meg Mandula. - Utálom a néptáncot... - Egész eddig szerett

A Tajtékos napok után talán érthető, hogy egy messziről is könnyednek tűnő olvasmányt választottam magamnak. P. G. Wodehouse regényével egyet hibáztam csak: nekem az ilyen regények a tipikus nyári olvasmányok közé tartoznak. Most pedig éppen, hogy tavasz van. Angol úri lak, hibbant és gőgös urak, cselszövés, kesze-kusza szerelmek titkárok és úri unokahúgok, táncosnők és úri unokaöcsök között és a bonyodalom fő forrása egy (Panni, figyelj!) disznólopás . Persze, nem az aranyos kis malackáról van szó, hanem egy díjnyertes kocáról, de annyi baj legyen. Kellemes, szórakozató, de nem túl megterhelő. Fárasztóan humoros, de nem túlzottan, jók a személyleírások. Épp elég egy jó kis kikapcsolódáshoz. 

- Nem akarom, hogy idejöjjön! - rohant be Lotti duzzogva a lányszobába. - Kicsoda? - kérdezte Mandula, aki az ágyon fekve tanult, és kimaradt a konyhai beszélgetésből. - Mákos bácsi! Utálom! Buta Mákos bácsi, ne jöjjön ide! - panaszkodott kiabálva húgocskája. Mandula a hasára fektette a jegyzeteit és azon gondolkozott, hogy miért utálhatja Lotti Ákos bácsit, a szüleik barátját, aki még azon sem sértődött meg, amikor Mandula még kislányként elnevezte Mákosnak. Azóta így mondják itthon, ha róla van szó. De hiába törte a fejét, nem jött rá. Jobbnak látta megkérdezni. - Te Lotti! És miért utálod őt? - Mert buta! Folyton butaságokat kérdez! És mindig kinevet! - Hiszen csak viccelődik! Tudod, ő ilyen. - De nekem az nem vicces, ha kinevet! - görbült le Lotti szájacskája. - Igazad van. Az tényleg nem vicces. De attól még nem buta, hogy folyton tréfál veled! - A felnőttekkel nem tréfál annyit, csak velem. Azt hiszi, én is buta vagyok... Mandulának eszébe jutott valami: -

Már pár hete, hogy elolvastam, de még nem vettem a lelkierőt, hogy írjak is róla. A mesélést kicsit korábbról kezdem.     Nagy Audrey Tautou-rajongó vagyok, természetesen az Amelie óta. De a Coco avant Chanel legalább akkora hatással volt rám, ha nem nagyobbal. Az Ameliet, azt hiszem négyszer, a Chanelt háromszor láttam már. Ha mindegyikhez még nem is volt szerencsém, de számon tartom Audrey filmjeit és tervbe vettem már a megnézésüket. Mivel akkor épp esélyem nem volt moziba menni, csak az agyam adattárának egy hátsó kispolcára dobtam be az infót, hogy a Tajtékos napok a legújabb Audrey film. Volt már egy ideje, eddig a megfelelő hívószóra várt.    Már nincs sok idő hátra az albérletben, ezért igyekszem kihasználni a hatalmas könyvespolc kínálkozó lehetőségeit. Éppen olvasnivalót kerestem, amikor megakadt a szemem egy nagyon vékony kis Európa Zsebkönyves könyvecskén, Boris Vian Tajtékos napok c. regényén. Hirtelen eszembe jutott a film, és örvedeztem, hogy jaj, de jó, akkor l