Jégmadár

Kora reggel a szomszéd buszon egy 3-4 éves kisfiú az édesanyja ölében, az anya mellkasára dőlve bóbiskol, lecsukódó pillákkal tekintget ki az ablakon. Egy idősebb néni fut a piacról szatyorral a busz felé. Még elég távol van, amikor a busz becsukja az ajtaját és elindul. Hang talán nincs is, de a buszról tisztán látható egy artikulált "baszd meg!", ami elhagyja a néni ajkát. Idős bácsi, karján telepakolt szatyorral várja a villamost, közben boldogan majszolja a jól megérdemelt, szalvétába csomagolt erdei gyümölcsös pitét. 5-6 ifjabb nyugdíjas bácsi kijön az ajtón, páran átjönnek az úton, kettő ottmarad. Még viccesen visszaszólnak egymásnak, aztán hárman felszállnak a villamosra. A következőnél az egyik leszáll, de egészen addig beszélgetnek az ajtóban, szervezik a másnapot és nevetgélnek, amíg be nem csukódik az ajtó és a villamos továbbgördül...

   Elhangzott a mondat (18-as villamos, Gellért tér után), egy jól szituált fiatalember rögtön felpattant, nagy sporttáskájával a középső lyukasztóhoz sietett. Az ellenőr hölgy (igen, hölgy, mert egy szimpatikus, értelmes nő volt az illető) végignézte a kocsi egyik felében az utasok bérleteit, kedvesen jó utat kívánt mindenkinek, majd odaállt a fiatalember elé, aki addigra már érvényesítette a jegyét.    - Mondja, miért nem lukasztott, amikor felszállt?    - Most szálltam fel...    - Nem azt kérdeztem, hogy mikor szállt fel... Arra vagyok kíváncsi, hogy amikor felszállt, miért ült le rögtön, akkor miért nem lukasztott?    Erre persze már nem tudott válaszolni.    - Tudja, mert úgy szoktuk, hogy felszállunk, letesszük a táskát, kilukasztjuk a jegyet, majd helyet foglalunk. Csak azért mondom, mert ennek a tíz kedves utasnak, aki itt ül, és megveszi havonta a bérletet kilencezerért vagy négyezerért, nagyon nem mindegy, hogy maga lukaszt-e vagy sem. Kérem, tartsuk ezt tiszteletb

   Pár napja rákaptam arra, hogy nem csak a tárgyi szépségeket keresem a városban, hanem lesem az elrejtett csodákat is a tekintetekben, kapcsolatokban, szavakban és mozdulatokban. Szeretnék átadni pár ilyen pillanatképet, ami beégett a retinámba... Van jó is, rossz is, főleg jó...    Két jól öltözött, 70-80 körüli néni, akik úgy búcsúznak egymástól két puszival, mint ahogy fiatal lányként, főiskolás korukban köszönhettek egymásnak.    Csütörtök este fél 11 körül két 14-15 éves leányka tántorog vihorászva fel a Mészáros utcán, a Krisztina téri templom mellett. Megdöbbentő látvány...    AC/DC-s pulcsis, hosszú hajú fiatalember támogat egy rozzant, pici öreg nénit.    Egy csinos, piros körmű, napszemüveges nő a villamoson, aki keresztet vet a Sziklakápolna alatt. Hát, egyelőre ennyi. Ha látok még valamit, megírom nektek!

   - Ti írtatok már valakinek névtelen levelet? - kérdezte Lena.    - Persze - vágta rá Libert, de fel se nézett. Ágakat tördelt és rakta a pislákoló tűzre.    - Kinek? - csillant fel Katrin szeme.    Libert nem válaszolt rögtön, hanem betett még két faágat az éledő lángok közé.    - Tudjátok, minden hónapban írok egy fenyegető levelet - közben kivett két üveg sört a rekeszből - a közoktatási miniszternek, hogy vezesse be a naponta kötelező csokiosztást az iskolákban... - az egyik üveggel kinyitotta a másikat és visszatette a rekeszbe.     A többiek jót nevettek, csak Lena ült sértődött arccal a tűz mellett.    - Bocs, Lena, muszáj volt... Mi a fenéért írna bárki is fenyegető levelet?    Lena gyorsan leszerelte a sértődött arcot, mivel visszakerült a figyelem középpontjába.    - Nem feltétlenül fenyegetőre gondoltam. A névtelen csak azt jelenti, hogy nem írom alá, de lehet kedves is.    Marc elnevette magát.    - Olyat én kaptam, kilencedikben...     - Többet is

Érdekes élményben volt ma részem... Álltam a 18-as villamoson, zötyögtem a Gellért tér felé, és amikor egy pillanatra hátranéztem a kocsi vége felé, láttam, hogy hátul, a korlát mögött (ahova fel szoktam ülni, ha nincs hely) áll egy kutya. Ez így egy pillanatra furcsa volt, de nem jutott el a tudatomig. Aztán leszálltam a Gellért téren, és ahogy vártam a zöld lámpát, megjelent mellettem egy kitömött róka... Egy picit meglepődtem. Na, azért annyira nem, mint a hölgy, aki akkor botlott bele, amikor kilépett az üzletből, ami előtt a gazdája letette Ravaszdit pár pillanatra egy hordóra. Mondjuk ahhoz képest, hogy farkasszemet néztek, ahogy kilépett az utcára, egész hősiesen viselkedett, pedig már úgy vártam, hogy mikor sikít... A Gárdonyi tértől aztán megint egy villamoson utaztam Ravaszdival pár megállónyit, és magamban jókat szórakoztam a felszállók mókás arckifejezésein... Hát, nem mindennapi látvány egy róka a villamoson, az biztos. Még ha preparált is...

   Lena már délután is történelmet magolt a kertben, a cseresznyefa alatt, de hiába bámulta a színes képeket a könyvben, valahogy csak nem akarta az agya beengedni az anyagot. Pedig másnap témazárót írnak. A rajzok eredetileg fekete-fehérek, de Lena minden anyag megtanulását azzal kezdte, hogy aprólékosan kiszínezett minden hozzá tartozó ábrát. Hogy valamivel több kedve legyen hozzá... Mitsgaud tanár úr minden évben kiutalt egy plusz ötöst Lenának a valóban csodás képekért, tavaly is "a tárgy iránt tanúsított szorgalma és lelkesedése" mentette meg a hármastól. Nilot hívta, hogy menjenek, nézzék meg a hétvégi vásárt, de neki könnyű. Nilot mindenből kitűnő, úgy szívja magába a tudást, hogy alig kell tanulnia. Lena szomorú sóhajjal mondott nemet. Most, a finisben már igazán igyekezett összekapni magát, már ami a tanulást illeti.    Nem csoda hát, hogy késő éjjel, 11-12 tájban még mindig halvány fény szűrődött ki az emeleti szobából. Az ablak nyitva volt. Kissé tavaszias volt