Jégmadár

     Milán nagycsoportos és pókemberes tornazsákja van. És összefirkálta a tündéres rajzomat. Eldugta a kinti cipőm. A hajamba kente a fogkrémet. Lelökött a hálós mászókáról. Az alvós babám szempilláit szálanként kitépte. Azt mondta, hogy csipa vagyok. Ez biztos elég csúnya, mert az óvó néni szemöldöke a hajáig felugrott tőle. Egyszer erősen megfogta a nyakamat, de nem pusztított meg. Az azért elég rossz lenne, ha meghalnék. Milán viszont igazán eltűnhetne valahogy. Reggel a leggyorsabb cipőmet vettem fel, hogy majd elfuthassak, ha baj van. Útközben vettem észre, kétféle vonal van. A vékonyakra rá szabad lépni, egyensúlyozni rajta, mint a pókháló mászóka kötelein vagy táncolni, mint a cirkuszban. A vastagok széle azonban omladozik, ha oda lépsz, nincs menekvés, egyszerűen kicsúszik a lábad alól a talaj, és zuhansz le a szakadékba, a két aszfaltdarab között, olyan mélyre, hogy nem hallatszik fel a placcsanás. Folyó van az alján, krokodilokkal, meg cápákkal. Nagyon vigyázok, hogy a v