Jégmadár

Csikordul a vasrács, felzúg az aréna, a dühödt oroszlán betör a porondra. Rettegés, szégyen az ellenfél arcán, fegyver nélkül áll ott a halálos tornán. Fújjognak a nézők, micsoda szervezés! Ő remegő térdekkel a vadállatra néz, felordít, de torkán harci dal helyett halálfélelem vad sikolya remeg. Árusok kínálják a bort, a datolyát. Két kiéheztetett, megtört áldozatát hajtja a szabadulni vágyó akarat, élettérnek már csak e porond maradt. Felhördül a tribün "Le velük, le velük!" Borzongás helyett ma félelem terült a páholyokra, az állati ösztön tépi, marcangolja az embert a földön. A harc eldőlni látszik, a küzdő megadja magát a sorsnak, elnémul sírása. A bérházra csend száll, az utolsó szotyihéjakat az udvarra köpik a lakók, s magukra zárják ajtóikat.

Úgy örülni, mint a Karácsonynak, mint a Karácsonyra kapott filctollaknak, úgy örülni, mint a nyári szünetnek, mint a szünidei szabad lődörgésnek, úgy örülni, mint egy utazásnak, mint az utazáson talált csigaháznak, úgy örülni, mint egy új, izgalmas könyvnek, mint a könyvben az ismerős hősnek, úgy örülni, mint egy túrán az erdőnek, mint a túra végén a táborverésnek, úgy örülni, mint a fagylaltos időnek, mint epres gombócból kettőnek, úgy örülni, mint a nagyszülőknek, mint a kedvemért eltett málnaszörpnek, úgy örülni, mint egy ismerős kuckónak, mint a kuckóban lelt régi takarónak, úgy örülni, mint egy doboz festéknek, mint a vízben elolvadó színeknek, úgy örülni, mint egy üres füzetnek, mint a füzetbe leírt első betűnek, mikor felejtettem el? Mikor felejtjük el mind? És hogyan kell majd örülni, ha már újra lesz valamink?