Jégmadár

Gyerekkoromban féltem a vizsgáktól, pedig nem buktam meg soha, év végén mégis folyton remegett a gyomrom és minden kicsúszott izzadó tenyeremből, pedig mondták a szüleim, hogy ne féljek, mert aki fél, annak nem jut eszébe semmi, nem is értem, akkor hogy nem buktam meg. Sokáig rettegtem a víztől, már az uszodát körüllengő klórfelhőbe is bele akartam fulladni, nem beszélve a homoktól rocogó lángos illatával kevert iszapszagról, a Balatonban úgy csüngtem apám nyakán, fojtogató öleléssel,  mint a csimpánz Noé bárkája árbocán, nehogy megfulladjak. Legjobban mégis a mozgólépcsőtől féltem. Van az a pillanat, az az első lépés, ami ha nem sikerül, a cipőfűző, a nadrág szára, az udvariasan kézbe vett hátizsák pántja beleakad, beszorul a résbe és húz magával a recés lépcsőfokperem alá, présel magába, mint a laminálógép a fóliát, a tésztavágó a spagettit, csíkokra vág és hatszázötven véres gilisztaként tol maga alá a mélybe, még a metrónál is lejjebb, át a csatornákon, csöveken, csontokon, feltár