Jégmadár

   Edit barátnőm mesélt nekem róla. Nem emlékszem pontosan, honnan ismeri, talán gimis évfolyamtársak voltak. Nincs és nem is volt különösebb kapcsolat köztük soha, talán, ha tizenöt mondatot váltottak egymással összesen. Időnként furcsa módon mégis előkerül a beszélgetéseinkben. Szinte hallom, ahogy Edit rajongó, ábrándos hangon kiejti ajkán ezt a szót: a zongorista. Mindig ugyanúgy.    Már egyetemista volt, amikor megtudta Tamásról, hogy csodálatosan zongorázik. Addig csak annyit tudott, hogy kedves és vicces, de arról, hogy művészi tehetsége van, mit se sejtett. Egy facebookon megosztott videóra akadt rá, akkor lelkendezett nekem róla először. Később kissé megfakult a varázs, habár időnként átküldött egy-egy újabb koncertfelvételt, s igaz, ami igaz, valóban nagyon jó a fiú játékát hallgatni. Nem tudom megítélni, lesz-e valaha nagy muzsikus belőle - ez a tehetségen kívül annyi mindenen múlik -, de abban biztos vagyok, hogy azok, akik hallják a zenéjét, valami igazihoz kerülnek köz

Tudok egy virágról. Soha még nem láttam hozzá hasonlót, kerek e világban. Járda szegélyén nőtt, égszínkék a szirma, levele vérvörös, mint az alkony pírja. Illata nem volt, se magja, se tövise, úgy nőtt, egymagában egy lámpa tövében. Gyakran jártak arra legények, leányok, de egy sem óhajtotta meg a kék virágot. Nem volt, ki leszedje, bokrétába kösse, szerelmes szavakkal kedvesének küldje. Eljött az október, hideg szelek fújtak, ám a virág kék szirmai le nem hulltak. Sőt, mint, aki éppen a rút időt várta, friss, édes illatot ontott a világba. S jött egy fiú, nem volt kedvese, barátja, a kék virágot tűzte ki a gomblyukába. Különös legény volt, szemében tűz égett, karján trikolór, combján kötés fehérlett. Lángoló szív felett a kis kék virággal rótta a belvárost, vállán rossz puskával. Egy sarok, kettő tán, már látszott a barikád, ott sürgött, rakodott húsz másik diák. Jelszavak, parancsok, golyók röpködtek, a fiúk a háborút most nem játszani

Utálom-varrás. A szegéskor begyűrődik, a szélvágó az anyag közepébe szalad és belemetsz egy hatalmasat. Sírni tudnék. Kotrok a szabás maradékai közt. Egy épp akkora darabot találok. Jó szálirányban . És az illesztés miatt kivételesen most visszabontanom se kell sokat . Nem értem. Akkor mire volt jó? Most játszol velem? 2017.09.16.

    Lena körbejárta a szokásos boltjait: a pékségben vett két magos zsemlét, a zöldségesnél igyekezett visszafogni magát, amikor meglátta a friss kínálatot, mert a lelkesen összeválogatott gyümölcsöknek és zöldségeknek mindig meglepően nagy súlya van... Vett még sajtot, joghurtot és tejet abból az üzletből, ahova a régi kisváros mellől hozták a tejtermékeket. A háztartási boltban átvette az előre megrendelt csomagot, így már csak a papírbolt volt hátra. Ide rendszerint csak bevásárlás után mert benyitni, mert a vállát húzó nehéz táskával nem csábult el olyan könnyen a szépséges mintás papírok, színes borítékok és a füzetlapokon csodásan táncoló tollak között. Három csomag klasszikus, sárga post it-et vásárolt.    Otthon mindent helyretett, főzött magának egy teát és leült az íróasztalához a cetlikkel és egy marék színes tűfilccel. Kezébe vette a vaskos könyvet, ami csinos jelölőcédulákkal teleragasztgatva várakozott előtte. A szólások és közmondások könyve volt. Az elmúlt hét szaba

Lenának egész nap rossz kedve volt. Talán az előző nap érkezett hirtelen nagy meleg miatt, vagy, mert sok feladat sűrűsödött össze, esetleg azért, mert egész héten nem tudott találkozni egyik barátjával sem… Morcosan sietett haza, és kivételesen nem leste a villamoson az utasokat, hanem meredten bámult kifelé az ablakon. Így viszont láthatta a plakátot, hogy a közeli parkban, a kávézóban az egyik kedvenc filmjét vetítik aznap este. Ez felvidította egy kissé. Azonnal felhívta Nilot-t, hogy van-e kedve csatlakozni, de ő sajnos nem ért rá. Megkérdezte még Agnest és Katrint is, de nekik is programjuk volt. Más nem jutott eszébe, aki szívesen mozizna ma vele. Ez ismét lehangolta. Leszállt a villamosról és hazament. Otthon lerakta a táskáját és a szobájába ment, hogy kinyissa az ablakot. Napközben nem mert szellőztetni, mert egész nap erősen szél fújt a városban. Ahogy kinézett az ablakon, tekintete a parkra tévedt. Éppen látta a kávézó nyolcszögű épületének patina-zöld színű tetejét a lo

Álarc mögé rejtőzve próbálja eltitkolni, hogy ő már nem jelen többé. Valahol megrekedt a két idő közt, mert már túl rég óta áll készen arra, hogy múlttá váljon. 2017.08.21.

Kötéltánc tudsz-e nem mindenáron eléggé akarni 2017.08.21.

Ilyen melegben mi mást is csinálhatnék, olvasok... A múlt héten kezembe került könyv saját magától biztosan nem keltette volna fel az érdeklődésemet. Az egyetlen, ami miatt kezembe vettem, hogy a színpados váltótársam - barátnőm közölte: ez kötelező olvasmány a szerepünkhöz. Kezembe vettem, és le se tettem. Nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok Anna Koczaknak, hogy megírta memoárját, az Egy szál sárga rózsát. És nem csak azért, mert ebből hozzá tudtam tenni a karakteremhez egyet, s mást. Hanem, mert egy óriási, szorongató félelmemmel adott alkalmat őszintén szembenézni. Szerintem már többször írtam a blogon is, hogy rettenetesen félek szembesülni a XX. század történelmi borzalmaival. Mivel úgy tapasztalom, hogy a világ, és az emberiség lényegében semmit se változik, csupán egyes emberekként van lehetőségünk a fejlődésre. A világháborúk embertelen kegyetlensége tulajdonképpen egyáltalán nem új jelenség - még ha a régmúltat ilyen részletességgel nem is ismerjük -, létezik

   Lena, ha tehette, és nem volt túl fáradt hozzá, gyalog járt a városban, lehetőleg mindig újabb utakon. Így talált rá meglepő helyeken ragyogó villákra, elvarázsolt kertekre, izgalmas játszóterekre vagy különleges butikokra. Ifjú hölgyként nem meglepő, hogy inkább a szép és titokzatos épületeket, tereket fedezte fel első sorban, a lepusztult utcákban nem szívesen járkált egyedül és nem is érdekelték igazán.    Ezt a házat mégis éppen azért szemelte ki, mert különös volt a kontraszt, ahogy kopott fakapujával, szinte teljesen lemállott vakolatával, poros, repedt ablakaival meghúzta magát a tiszta, rendes épületek között. Teljesen valószínűtlennek tűnt a jelenléte, valami olyasmi érzés kerítette hatalmába Lenát, amikor meglátta, mint amikor egy városrész mai és százéves fotójából készült montázs felett mereng az ember. Valóság ez, vagy a képzelet játéka?    Nem sokáig álldogált előtte, de megjegyezte az utcát, mert úgy érezte, még dolga van ezzel a rozzant, öreg házzal. Napokig gon

A legutóbbi olvasónaplóm óta azért elég sok könyvet olvastam, lehet, hogy majd azokról is írok, de ez most a legfrissebb élmény. Tamás Zsuzsa Mesék a teljességhez könyvének először is a címe fogott meg. Nagyon közel áll hozzám a gondolat, hogy a teljességhez meséken keresztül vezet az út... Másodszor pedig Ilyés Juli borítóképe ragadta meg a figyelmemet, pedig akkor még nem is láttam a könyv belsejét... Az illusztrációk - felnőtt szemmel legalábbis - csodálatos világot vetítenek elénk, az én képzeletemben jól kiegészítették a szöveget.  A könyv kerettörténete - egy király a kislánya vigasztalására gyűjti össze országa tizenkét bölcsétől a teljesség tizenkét meséjét - nagyon kedves, szép, fordulatos, nekem ez sokkal izgalmasabb volt, mint maguk a történetek. Lehet, hogy ha majd édesanya leszek, akkor még többet fogok érteni a rejtett utalásokból, a szerző ugyanis a kislányának írta a könyvet, és érzem rajta, hogy a szülőséggel kapcsolatos élményeit, tapasztalatait is beles

Igyekszem jó lenni, hű maradni Hozzád, őszinte magamhoz, de nem tudom mit vársz; s mit várjak én? Sírni kár, kérdezni minek. Többet nem súgsz, csak a holnapot. Mit mondjak? Tudsz mindent. Hát legyen.  Legyen meg. A Te akaratod. 2017.07.07.

Eső, józaníts meg, eső, moss meg engem, a por homálya ne részegítsen, hűtsd le arcom hevét, mosd le szemem tükrét a felhőkön át lássam Napom fényét! 2017.05.25.