Jégmadár

   Lena reggel rövid, repkedős szoknyába bújt, kényelmes pólóba és biciklire pattant. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy ne a másik irányba induljon-e, mint szokott, ahol kevesebb a macskakő, de eszébe jutott, hogy a kátyús aszfalt se jobb, így végül zötykölődve legurult a főtérre. A szökőkút mellett lassított, mert ott szaladgáltak a kisgyerekek, de a templom mellett már simán eljutott a főútig. Itt leszállt és áttolta kerékpárt a sétányra.    Nem szeretett az autók között menni, és az esős idő miatt amúgy se sokan jártak korzón, így nyugodtan kerekezhetett ott is. Nagyon élvezte az utat a vasútállomásig. A kerékpár kicsit ingott alatta, éppen mintha egy kis hajón lenne a tengeren. A nyirkos levegő, a nedves kövek illata és a sűrű, szürke gomolyag, ami az eget az utolsó csücskéig teljesen bebugyolálta, különös fénybe burkolta az amúgy derűs kisvárost. A víz felől sós, csípős tenger-illatot hozott a szél, hogy Lena tényleg úgy érezhesse magát, mint aki a hullámokon billeg.     Az

Vannak regények, amelyekkel röpke 3-4 óra alatt végezni lehet. Két okból: egyrészt rövidek, másrészt izgalmasak, úgyhogy valószínűleg egy ilyet olvashattam valamikor, amikor nagymamám megállapította, hogy úgy cikk-cakkozik oda-vissza a szemem, hogy nem bírja követni... Következzen most két ilyen. 1. A STRANDKÖNYV Erich Kästner: A repülő osztály Ha az ember egy idegen nyaraló könyvespolcáról válogat a partra indulás előtt, örömmel fedez fel ismerős könyvborítókat. Főleg, ha egy régi kedvenc kerül a kezébe. A repülő osztály is ilyen (mint általában az összes Kästner-könyv, amit ismerek), akárhányszor el tudnám újra és újra olvasni, és nem érdekel, hogy egy echte karácsonyi történet, legalább nincs olyan melegem a 40 fokban... A regény egy német fiúgimnáziumban játszódik, kicsit hajaz az Emil és a detektívekre, de nekem az Abigél és bevillant pár pillanatra... A "bonyodalom" a gimnazisták és a reálosok közötti konfliktusból fakad, de azért ennél többről szól. Ne

Lena hason feküdt a fűben. Nilot mellette háton, félig lehunyt szemhéja alól a vakító kék ég előtt táncoló lombokat nézte. Álmosan hallgatták a játszótéri zsivajt, a piac lármáját, a park utacskáin sétálók beszédfoszlányait. Lena, miután harmadszorra söpört le egy törekvő kis hangyácskát az arcáról, felkönyökölt. Észrevette, hogy a fűben sok-sok apró bogárka mászik, küszködik előre a göröngyös talajon. Élelmet, építőanyagot cipeltek. Nilot is az oldalára fordult és nézte a nyüzsgő sokaságot. -          Hát ez a hangya, tényleg nagyon erős. -          Az orrszarvúbogár a legerősebb. -          Tudom. Hihetetlenek ezek a vacak kis rovarok… -          Sétáljunk! – sóhajtotta Lena és felült. Leporolták magukat és ráérősen elindultak a szobor felé. Útközben találkoztak a kutyát sétáltató Irinával, tettek vele pár kört nagy parkban, aztán elbúcsúztak tőle. -          Menjünk ki inkább a partra, ott legalább nincsenek annyian – javasolta Nilot. Jól elvoltak ketten, nem volt s

Gyurmacsiga kúszik, "én egy csiga vagyok" - mondja, s büszkén húzza a képzelt csíkot. Csigaszemei remegnek a boldogságtól, gyurmatalpára ragad az út pora. Kerék jön az űrből, halszálkamintás palacsinta marad. Gyurmacsiga fekszik, "jé, palacsinta vagyok" - mondja, s meglepődik, hogy megváltozott. Meg nem rémül, képzelt csokiszósszal felpöndörödik, s gurul tovább. Lejtő jön, az aljára hosszú kígyóként érkezik. Gyurmacsiga feltekeredik, "ó, hogy kígyó volnék?" kérdi, spirálban a fűbe heveredik. Nap süt, gyurma olvad, estére összeragad, csiga lesz megint. S, amit mindig is sejtett, most egyre világosabb. Gyurmacsiga kúszik, "mégis csiga vagyok" - mondja, s büszkén húzza a képzelt csíkot. 2013.08.21.

-           Szia! De rég láttalak! -           Á, szia! -           Hogy vagy? -           Köszönöm, minden rendben. -           Munkád jól megy? -           Jól. -           Örülök, hogy maradsz még ott. Kár lett volna elsietni a döntést. -           Persze, még ráérek. -           És, dolgoztál a héten? -           Ja, nem. Éppenséggel most jöttem haza a nyaralásból. -           Ó, ne haragudj! Csak olyan nyúzottnak tűntél… -           Ja… Hosszú volt a hazaút. -           Értem. Figyelj, aztán összefuthatnánk valamikor. Régen beszéltünk már. -           Jó. Mondjuk, most a hónap végéig tuti nem érek rá, de utána írj és megbeszéljük. -           Rendben, már csak azért is, hogy bemutathassam neked, akiről beszéltünk. -           Hű, tényleg! Pénteken akár… -           Bocs, most leszállok, de majd hívj fel! -           Oké…

A konyhában nagy volt a sürgölődés. Lena és Nilot az esti vacsorához készítették a szendvicseket. Eredetileg a partra szerettek volna lemenni, de ebéd után beborult, nagyon hideg lett, így inkább meghívták az egész társaságot Nilot-hoz. Délután bevásároltak: bagettet, sajtot, sonkát, zöldségeket és egyéb finomságokat. Nilot szeletelte a rávalót, kikeverte a finom krémeket Lena pedig, miután felkarikázta a bagetteket, olyan ínycsiklandó harapnivalókat készített, csoda, hogy nem tűnt el belőle egy-kettő, mire a vendégek megérkeztek. -          Salátát csináljak vagy mártogatóst? – kérdezte Nilot. -          Hm… Lehet mindkettőt? -          Lehet, csak akkor hozz még a balkonról paradicsomot, mert nem lesz elég. Lena körülnézett a konyhában. -          Az összest felkarikáztad a szendvicsekre. -          Ó, tényleg! Lena kisietett a balkonra. A ládákban négy szép tő  apró koktélparadicsom nőtt és két másik, amelyeken olyan hatalmas gyümölcsök lógtak, hogy kén

A réges-régi kápolnásnyéki nyarakon sokat lapozgattuk a képregényt, amiben Nils a lökött pocokkal és a vadludakkal kalandozik, küzd Szmörre, a róka ellen, ésatöbbi, sokra nem emlékszem, de szerettem, az biztos. Valamikor tizenpár évesen kaptam egy narancssárga vaskos könyvet (kép), amit valami néni írt, akinek sose hallottam a nevét, ronda képpel az elején; elkezdtem, de nem volt benne hörcsög és egyébként is irtó hosszú volt meg minden, úgyhogy sokáig nem jutottam vele. Levitettem Nyékre a többi gyerekkönyvvel együtt.    Idén nyáron a kezembe akadt, egyik este unalmamban belelapoztam. És azon kaptam magam, hogy hajnali egy van, leragad a szemem, de még mindig olvasok. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Az a legérdekesebb, hogy nem is értettem, miért vonz ennyire? Nils nem csinál mást, csak repül, repül, folyton kétoldalas kalandokba keveredik, állandóan mesél benne mindenki eredetmondákat meg regéket, egyáltalán nem olyan, mint egy átlag regény, tele van földrajzi és társad

Lena egykedvűen hallgatta Cilluon tanárnő előadását. Nilot épp hiányzott és olyan üres volt nélküle a pad… Éppen azon gondolkozott, hogy mit fog délután sütni az esti kiüldögélésre, amikor halk hortyogásra lett figyelmes. Óvatosan hátrafordult, s látta, ahogy Jon békésen szundikál a füzetein. Lenának több se kellett, vigyázva elcsente a fiú elől hatalmas tolltartóját, telis tele rengeteg színes ceruzával és tollakkal. A padján egy kupacba tette a füzeteit, hogy elférjen és munkához látott. Szép sorban pakolta ki a színeseket a padra, hegyükkel a tábla felé. A sárgákkal kezdte, melléjük rendezte szorosan jobb oldalra a zöldeket, balra a narancsokat. A narancsok mellé pirosak, rózsaszínek, lilák, kékek jöttek, a zöld mellé a barnák. Ez így nem volt egészen jó, mert a fekete és a fehér kimaradt illetve a kékeszöld árnyalatoknak se volt helye. Újrakezdte. Most fehértől feketéig próbálkozott. Aztán színkört szeretett volna kirakni, de nem volt elég helye. Úgyhogy a ceruzákon lévő színk

   Mint már említettem, júliusban a Mátrába szerveztük a cserkésztáborunkat. Oda-vissza vagyok a hegységtől, ezt most nem ragozom, mert épp eleget áradoztam róla egy korábbi bejegyzésemben . Hanem azért hoztam fel megint, mert egy következő olvasmányomat ennek az élménynek köszönthetek. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a könyv ennek köszönheti, hogy egyáltalán a kezembe vettem. Ugyanis Bogáti Péter: Az ágasvári csata c. művéről van szó. (Bocsánat, elég kicsi a kép, de csak ezt az egyet találtam arról a kiadásról, amit én olvastam, Móra, 1961...)    Mielőtt bárki árulónak titulálna, gyorsan elmesélem, hogy került a kezembe. Amióta bekattantam az olvasásra, mindenhol, ahol van időm kicsit átböngészni a könyvespolcot, izgalmas könyveket keresek, amit majd kölcsönkérhetek. Nagymamámék nyaralóján is most néztem először olyan szemmel a készleteket, hogy nem feltétlenül a már jól ismert mesekönyveket kerestem rajta. Ha csak a könyvgerincet látom, le nem veszem a polcról, mert csatáról én ugy

Tudsz még egy boltot valahol? Én már mindegyikben jártam, amelyikről tudtam, de azt   én sehol se találtam. Cudar egy élet, hogy ilyen kis lábon élek, ami még hagyján, de nagyok az igények... Mert nem úgy van az ám, hogy az első jött-ment topán vállvonás - megfelel;  színben, fazonban, anyagban egyezni kell. Nincs mese, és megint csak cudar egy élet, hogy még ehhez is értek. Legalább ne érdekelne, hogy mi van rajtam, mert így csak a baj van. Haj, de nagy baj van! Tudsz-e tehát még egy boltot, ahol még nem jártam? Egy biztos tippet, mert a régi már töri a lábam! 2013.08.01.

   A főtéren mókás ruhájú kikiáltó járt körbe. Hasán-hátán plakát, kezében szórólapok, amiket különös tehetséggel nyomott a pillanatra elkallódó figyelmű járókelők kezébe. Aki kért, aki nem, hamarosan harsogó feliratú papírosokkal sétált mindenki. Egy pillanatra sem állt meg, szüntelenül járt a keze, lába, megállás nélkül ontotta a szót: - Figyelem, figyelem! Ilyet még nem látott ország-világ! - Kérdezze meg a nagyapját, kedves nagysága, ő se hallott még ilyen csudát! - Városuk lett megtisztelve, itt lép fel először! Figyelem, kedves nagyérdemű! Hallgassanak csak rám! Aki megnézi, egy életre emlékezni fog, - az unokáidnak is mesélni fogod, kedves öcsém! – aki kihagyja, egy életre bánni fogja! Csak tessék, csak folyvást! Nem hallott, nem látott a földön még senki ilyen csudát! Nem artista, nem légtornász, nem műlovar vagy kardnyelő, tűzhányó! Nem-nem, hölgyeim és uraim! Hallottak már szabadulóművészekről, igaz? Ez még annál is nagyobb csoda! – Köszönöm, kisasszony, hozza el bátran