Jégmadár

   Katrin szobájában nagy volt a rendetlenség. Mindenfelé újságok, magazinok, régi füzetes folytatásos lányregények hevertek, üres borítékok, színes tollak, ollók. A lányok épp a konyhában ügyeskedtek, mert a szétpakolás sokáig tartott, megéheztek. Összevágtak maguknak egy-egy finom gyümölcskoktélt, mivel az ebéd még messze volt, és a tálakkal visszasiettek a szobába. Most kezdődött az igazi munka.    Lena maga elé vett egy kupac gasztronómiás-utazós magazint, lapozni kezdte. Szeme villámgyorsan szaladt a sorokon, egy-egy szón megállt egy pillanatra; rendes olvasásról szó sem lehetett, annyi idejük nem volt. Katrin a lányregényekkel kezdte. Ő hamar talált egy oldalt, ami beleillett a képbe, szépen kivágta, mintalyukasztóval megcsipkézte a szélét, pisztáciaszínű mintás papírból kis szívecskéket ragasztott rá, félbehajtotta, becsúsztatta egy borítékba, lezárta, és a címzés nélküli levél végül egy fonott kosárban landolt. Lena először egy receptet szemelt ki, szépen kicsinosította ő is

   Kitartóan esett az eső egész nap. De nem volt hideg, az utcai lámpák sárgás fényei egészen barátságossá varázsolták a kora éjszakát. Lena gumicsizmában és vajsárga, vízálló pelerinben sétált, kapucnija folyton hátracsúszott, úgyhogy a haja elöl már csurom vizesen göndörödött. Mégsem fázott, ha nem lett volna már késő este, legszívesebben levette volna a pelerint, hogy bőrig ázhasson.    A kezét zsebre tette, ujjai között morzsolgatva egy tekercs fekete cérnát. Az egyik sarkon aztán megállt, előhúzta a spulnit, és a lámpafénynél megkereste a szál végét. Letekert egy jó adagot. Leguggolt és a járdára fektette a szálat. Végül felállt, és a cérnát folyamatosan engedve elindult a fal mellett. A fekete szál úgy tapadt a vizes betonra, mintha mindig is az utca része lett volna, a sötétben szinte fel se tűnt. A házsor végén Lena átkelt az üres utcán, és jobbra folytatta az útját. Megállt egy pillanatra, de hátranézve alig találta meg a csillogó járdán a fekete cérnát.     Tíz percig kó

   A parkon át sétáltak haza a partról. A szobor előtt Lena megállt.    - Ez is torzónak számít?    - Miért lenne torzó? Mindene megvan... - válaszolt Libert.    - Jó, a testrészei igen, de nézd a kezét!    - Az is a helyén van.    - Az ujjait!    - Öt... Nem tudom, mire gondolsz.    - Úgy tartja, mintha fogna valamit...    - Valóban.    - Szerinted mi lehetett a kezében?    - Hát, ahogy elnézem, lándzsa vagy ilyesmi... Mindenesetre azóta már elvesztette.    Továbbindultak. Libert hazakísérte Lenát. Lena otthon előkotort mindenféle régi könyvet a kisvárosról, hátha van egy kép, amiről kiderül, mit tartott a szobor eredetileg, de úgy tűnt, kő létére elég hanyag lehetett, mert a leleplezése után hat évvel készült ősrégi fényképen már csak az öt üres ujját szorította össze a levegő körül. Lena félretette hát a könyveket, megebédelt, és leheveredett pihenni. Azon járt az esze, hogy miért kellett volna hazafelé a piacra beugrania, mert hiába járták végig Liberttel a b

Radar bekapcsol. Most egy pályaudvar vagyok, percenként futkosnak át az IC vonatok. Északról délre és vissza északra, mint a szél, ahogy a vizet fodrozza. És ha csak egy fodor is más irányba téved, a tenger sötétzölddé festi át a kéket, s mire észbe kapnál, eléri a partot, ellepi és elmos minden képet, hangot. Aztán összeomlik, mint kendővár a szélben, és a füvön fekszik csak szépen, fehéren, a tavasz illata könnyet csal szemébe, pitypang propellereket dob a levegőbe. És a szél csak vinné a kis bóbitákat, de nem tudja merre van most a kijárat. Mert a pályaudvar minden ajtót bezárt, a vonatok elmentek, a radar leállt. Látod, mennyi jelet befog ez a radar? Izgalmas is nagyon, de néha azért zavar... 2013.02.01.