Jégmadár

Régen a téli szünethez nálunk hozzátartozott, hogy megnéztük a Muzsika hangját videón, egy idő után már csak mi, lányok... Valamikor találtam ezt a feldolgozást, ami azóta is nagyon tetszik, ha majd lesz egy kis időtök, hallgassátok meg pihenésképpen!

   Hajnalban csörgött az óra. Lena álmosan nyomta le, de rögtön kipattant a szeme, amikor rájött, hogy milyen nap is van. Nilot már talpon is volt. A nagyvárosban ébredni más, mint otthon. Itt, ha kinyitod az ablakot, már nyüzsgő és zajos minden, bár ez még csak a város csendje. Felöltözködtek, Lena rövid, szűk, kék szoknyát, egy könnyű ujjatlant és egy könyök alá érő ujjú kiskabátot húzott, Nilot nem bonyolította túl a kérdést. Hamar kész lettek, leszaladtak a sok emeletnyi lépcsőn, ki az üveges ajtón és nekiindultak a ködös, kicsit szmogos nagyvárosi hajnalnak.    A megállóban megvárták a villamost, bezötyögtek vele a belvárosba. Lena figyelte az utasokat: ilyen korán tiszta, egykedvű arcokat látott, egyszerű, komoly embereket. Leszálltak, egy pékségben vettek kétt kakaós croissant-t és két latte kávét, nagy fehér pohárban, tetővel. Nilot sok cukorral, Lena cukor nélkül. A meleg poharat szorongatva és a péksütit majszolva a buszvégállomáshoz sétáltak, ahol Nilot bérletet vett magá

   Lena mérgesen csapta össze a könyvet.    - Csak nem derült ki, mi? - kérdezte Libert.    - Utálom a felbontatlan leveleket!    Libert vállat vont.    - Én se szoktam mindet felbontani...    - Komolyan? - döbbent meg Lena.    - Minek? Ami nem érdekel, vagy úgyis tudom, mi van benne, azt kidobom és kész.    - De hátha mégse az van benne...?    Libert nem válaszolt. Egy ideig elmerengett valamin, csak aztán szólalt meg.    - Bár igazad van, a könyvekben tényleg szörnyen idegesítenek.    - Én mindig úgy aggódom, ha valakihez nem jut el egy levél... Tuti abban van a fontos információ...    - Az se jobb, ha direkt nem olvassák el.    - Ugye? Nekem soha nem jutna eszembe elolvasatlanul hagyni egy levelet...    Nem akarták elölről kezdeni, ezért inkább másról beszélgettek, sétáltak még egy nagyot. Megnézték a sirályokat a mólón, megvoltak még. Halásztak, repkedtek, veszekedtek, üldögéltek. A nap szépen sütött, a reggeli nyirkos homok is pergősre száradt itt-ott. A

Ma reggel későn keltem, sietnem kellett, és nem csináltam meg semmit, amit akartam, bekapcsoltam a gépet, az utolsó pillanatban, de nem jött meg az az e-mail, amit várok, csak az időm ment el; gyors kávé, két szem nápolyi, még fogat se mostam -  ó, de utálom az ilyen reggeleket! Szentendrei-szép az idő,  amitől lehetne csupa jókedvű a napom, ha épp nem késnék el, de nagyon. 2012.11.09.

   A parton ültek. A vízen szikrázva csillogtak a tiszta égbolt csillagai, ahol a kisváros nyári fényei hagyták érvényesülni őket. Meleg volt az éjszaka, fürdőruhában ültek a tűz körül, csak Lenán volt egy könnyű, kék tunika, mondván, hogy fázik, pedig ő be se ment a vízbe. A hátuk mögül halk blues és jazz szólt. Libert apja nagy zenekedvelő volt. Egykor maga is hegedült, de már csak a hangszer van meg, a régi tudás a kottákkal együtt a padláson porosodik. Fiát viszont évekig nyúzta a zongorával, a zongoratanárt pedig azzal, hogy tanítson már valami rendes zenét is a gyereknek. Azóta Libert, ha valakinél zongorát talált, rögtön odaült eljátszani pár ritmusos darabot. Ilyenkor Lenának táncolhatnékja támadt. Mint mindig, amikor zongorát vagy kicsit is használható zenét hallott. Néha olyan is volt, amikor zene híján dúdolt magának, hogy legyen mire táncolni.     Libert hiába próbálta megmagyarázni az apjának, hogy a magnó, amit most kölcsönvett, csak akkor nevezhető rádiónak, ha épp eg

Aztán megteremtetted a csacsogányt, csobogó kis patak mellé a lányt. Néha pillangószárnyakon, néha meztelenül, de csak akkor, mikor a tájra már csend terül, útnak ered. Némán, botladozva, hogy az égből a hajnalt lehozza. Mikor végre felér, dalra fakad, hogy az erdő sötétsége meghasad. A hegyek ormán himnuszt zeng a csacsogány, lent a patak mellett dalolok én, a lány. 2012.11.04.

   Lena megállt a kapu előtt és körülnézett. Ric pont akkor lépett ki a szomszéd házból.    - Szia! Merre? - kérdezte és végigmérte a lányt.    Lena piros farmert viselt, barna magassarkú cipellőt és egy fehér, könnyű blúzt.    - Holdfény?    Elindultak. Lena most nem állhatott meg az üveges előtt, csak Nilot ablakába lesett fel, ami nagy meglepetésére nyitva volt. Nem szólt, csak magában morfondírozott. Nilot most nincs itthon. Ő meg délelőtt, amikor locsolt, biztos, hogy bezárt minden ablakot. Már az utca sarkán voltak, mikor éles füttyszó hallatszott a hátuk mögül. Lena visszanézett. Marc sétált kényelmesen utánuk. Nem siettek, megvárták. A fiúk kezet fogtak. Együtt mentek a templomig. Marcnak jó kedve volt, mert hamar végzett a vizsgáival és tegnap már hazajöhetett a kisvárosba. Átkarolta Lena vállát és így baktattak lefelé. Ott elköszöntek, Ric-kel a tenger felé vették az utat. A partra érve jobbra fordultak, és elsétáltak a Holdfény bárral szemközti padhoz.     Ilyenko

   Lena ibolya színű könnyű ruhába bújt, derekán övvel, szalmakalapot biggyesztett félig feltűzött fürtjeire, a tükörben kissé megigazította, becsatolta szandálját,  kezébe vette kis, buggyos táskáját és elindult a macskaköves utcán lefelé. Halkan dúdolgatott, csak úgy, maga elé, lóbálta a táskáját. Nem sietett, de nem is andalgott, mert pontosan tudta, hova szeretne menni. A park sarka mellett sétált le a főtérre. Pontosan Nilot-ék háza mögötti ház aljában volt a kávézó, aminek a teraszáról az egész teret jól belátni. Ilyenkor, szerda délelőtt üres volt az egész.      Lena kiválasztott egy kis asztalt, letette rá kalapját, leült a tér felé néző, félárnyékos karfás székbe. Aztán felállt, mert a szomszéd széken meglátott egy plédet, amit - mivel fázott - magára terített. Közben megjelent Rita, és elé tette az itallapot.    - Máris jövök! - mosolygott és visszament egy benti üldögélő vendéghez, aki fizetni akart.    Mire visszaért, Lena is tudta már, mit szeretne:    - Friss epe

A Gellérthegy oldalában a vadszőlő is a forradalmat idézi. Már napok óta lestem a villamosról és csodáltam. Vasárnap végre Kikivel el tudtunk menni délelőtt fényképezni. Eddig is elárasztottalak titeket az ekkor készült fotókkal, most a forradalom emlékére ezt a különös hangulatú sorozatot mutatom be nektek. (Mindketten fényképeztünk, nem tudom, melyik kép kié...)

   Lena az ágyán feküdt és a plafont bámulta. Borús homály úszott a szobában, a fal egyenetlensége szinte nem is látszott, mintha a kinti tapadós köd bekéredzkedett volna egy kicsit felengedni. Nem lett volna nagyon hideg, hiszen nyári délután volt, de a napok óta nyirkos levegő és a szél percek alatt az ember bőre alá bújt.     Lena mégsem a rossz idő miatt volt nyomott hangulatban, habár ő maga sem mondta volna meg, hogy miért. De az biztos, hogy nem az időjárás a hibás, hiszen az előző esős napokat is olyan jól eltöltötte Nilot-val, meg Liberttel is megfürödtek a tengerben, ami vicces volt, mert a víz melegebbnek tűnt, mint a szeles part. Most pedig itt feküdt, rossz kedvűen, hiába gondolkozott, hogy mi a baja, mert a gondolatai is olyan lassan és morcosan cammogtak, hogy nem lehet kivárni, mire valami az eszébe jut. És még fázott is, pedig csukva volt az ablak.     Ablak. Zárt ablakok. Lena felkönyökölt és az ablak felé nézett. A hófehér függöny, mint egy piszkos pókháló, lógo

    Lena belebújt mustársárga szandáljába, felkapta a kistáskáját és elindult lefelé a macskaköves úton. Kellemes, szellős délután volt. A nap előtt úszkáló bárányfelhők gondoskodtak róla, hogy ne legyen nagy hőség. Lena lábai körül táncolt könnyű szoknyája, haját se fogta most össze. Magában dúdolva libegett kockáról kockára. Befordult a sarkon. Az üvegékszeres előtt megállt egy kicsit, megigazította a haját. Az üveg mögött látott egy gyűrűt, ami nagyon megtetszett neki. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán belépett a boltba. Az ajtó csilingelve zárult mögötte.    - Szia Lena! Találtál valamit? - köszöntötte mosolyogva Hedi, az eladólány.    - Aha... - felelte, miközben a többi gyűrűt csodálta a boltban.    - A zöldet, ugye? - nevetett Hedi, és már ment is érte a kirakatba.    - Eltennéd nekem holnapig? Akkor úgyis megyek bevásárolni, most viszont nem úgy készültem...    - Persze! Beteszem ide alulra, holnap nézz be érte. Négyig vagyok itt.    - Délelőtt jövök. És köszönö

   Lena már alig várta a délutánt. Fél egykor megebédelt, összekeverte a teasütemény tésztáját. A nagy ládából előhalászta és átmosta a virágos teáskészletet. Ezt pár éve kapta a nagymamájától, aki a nagynénjétől örökölte és azóta őrizgette a vitrinben. Lena még soha nem merte elővenni, igaz, nem is szervezett még ilyen teadélutánt, mint most.    Hihetetlen lassan teltek az órák. Lena már kora reggel kiszámolta, hogy ha fél háromkor kiformázza a teasütit, háromkor beteszi a sütőbe, utána megterít, tálal, fél négyre, mire jönnek a lányok, pont készen lesz. Ebéd után még elmosogatott, odébb rakott egy-két tárgyat a szobában, pedig így is nagyon szép rend volt. Végül úgy döntött, egy kicsit ledől aludni.     Valamivel hamarabb ébredt, mint tervezte, és nem bírt várni, ezért már picivel fél három előtt nekiállt formázni. Persze, sokkal hamarabb elkészült vele, mint gondolta. Ezért feltette forrni az első adag teavizet, és begyújtotta a sütőt. Gondosan kimérte a kis kancsóba a mézet, k

Nagymamámnak születésnapjára kinyomtattam az eddigi Lenákat, és festettem a könyvhöz címlapot. Kata kérésére nektek is megmutatom (virtuális pirospont annak, aki rájön, honnan jön a kiadó neve!):

   Késő éjszaka volt. Lena a kisváros másik feléből igyekezett haza. Marthanak segített elkészíteni egy jelmezt a másnapi előadására, mert az eredeti valahol elveszett a díszlet-pakolásban. A felső utcákon jött végig, távol az esti zsongástól. A part menti főútról felhallatszott a forgalom zúgása, de itt, majdnem a hegyoldalban csend volt.    Az egyik hosszabb kis utca egyirányú volt, Lenával szembe jött volna a forgalom, ha van. De nem volt. Az üres aszfalt csalogatta le a járdáról. A parkoló autók között oldalazva az úttestre libbent. A sárgás fényű utcai lámpák sokszorozták az árnyékát, hol itt, hol ott volt erősebb a kontúr. Lassan, elgondolkozva bandukolt az út közepén, és végtelenül szabadnak érezte magát.    A kereszteződésnél megállt, körbenézett, megvárta a csodálkozó fényszórós autót és átballagott. Szemből jöttek, lehúzódott. Már nem volt kedve visszamenni az úttestre. A járdán ballagott hazáig.

   Lena már jó ideje feküdt nyitott szemmel az ágyán. Pontosan azt sem tudta, mennyi lehet az idő. Talán a meleg lehetett az oka. Vagy az az üdítő nyáréjszakai illat, amitől az ilyen éjszakákon az embernek pihenés helyett andalító sétákhoz lenne kedve egy virágos kertben, a tengerparton vagy a pezsgő kisvárosi utcákon. Néha lehet, hogy aludt is egy pár percet, nem emlékezett pontosan. Érezte, hogy az ablakon dől be a langyos éjszakai levegő, néha egy-egy kis légáramlat simogatta a bőrét. Feküdt, bámulta a sárgás utcai lámpa árnyékait a plafonon, kicsit bágyadtan, nem gondolt semmire. Érezte is, hogy nem egészen jó ez így, talán aludnia kellene, de ez a gondolat csak egy pillanatig tudott megmaradni a fejében, már be is töltötte a helyét egy kellemes bódultság. Tulajdonképpen jó is volt így lebegni az illatos, meleg nagy semmiben, félhomályban.    Fogalma sem volt, mennyi időt töltött már így, amikor végre, mintha elaludt volna. Csodálatos, édes zongoraszót hallott, búgón, halkan, an

Egy ideig kétféle női magazin is járt nekem a Burdán kívül (az a szaklapom...). Ahogyan, gondolom másoknál is, nálam is szertartássá vált, hogy a friss magazint átlapozgatva kimazsolázgatom belőle a termékmintákat, közben átszűröm, mik a legérdekesebb cikkek, mit fogok először elolvasni.    Egyszer a konyhaasztalnál, uzsonna közben lapozgattam és szedegettem, bátyám meg ott röhögött rajtam, hogy csak a termékminták érdekelnek. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem, de ez a legjobb rész, kiszedegetni belőle a kis tasakokat.    Közben valami dolgom támadt, bementem a szobába. Később, a konyhába visszaérve keresni kezdtem a külön kis kupacot, de sehol nem találtam. Gondoltam, biztos bevittem már, csak nem emlékszem. Felkaptam az ottmaradt magazint, és éreztem, hogy valami furcsa. Túl vastag... Bátyám mindent gondosan visszapakolgatott bele. Hogy legyen mit kiszedegetni...    Ugye, milyen figyelmes testvérem van?

   Nilot és Lena a kertek alatt lépkedtek sietősen. Egy órájuk volt csak, a csónakkikötő pedig nem volt nagyon közel. Ha vissza is akartak érni, szedni kellett a lábukat rendesen. Nem sokat beszéltek, csak ha felfigyeltek valami érdekesre, vagy eszükbe jutott valami elhalaszthatatlanul fontos kérdés.    - Te, azon gondolkodtam, mi lenne, ha az ablakomba a muskátlik helyett levendulát tennék? - merengett Lena.    - Tegyél inkább fűszernövényeket, akkor nem kell lerohangálnod a kertbe, amikor főzöl.    - Jaj, azokat már felhoztam a balkonra!    - Hát akkor mindegy. Miért ne tehetnél levendulát?    - De mit csinálok majd annyi levendulával?    - Miért, a muskátlikkal mit csináltál?    - Kidöglesztettem őket...    - Minden évben?    - Mit gondolsz, miért akarok valami mást helyettük?    Ehhez nem volt mit fűzni.    Nilot hirtelen felnevetett.    - Mi az?    - Lehet, hogy Siston néninek is ezért nincs muskátlija?    Már a parton gyalogoltak. A selymes, száraz ho

Hulló barack, ki fához tapadt, talán még kemény  a szőrös, piros bőr alatt,  de a sárga húsban rostok között élet feszül a natúr dzsúzban. Kemény a szár is, ami tartja sima végén lógva  egyetlen, nagy erős csókban; el nem csattan. Nyári égzengő viharban egyszer lepottyan. 2012.08.03.

ezer kis forma furcsa alakzat kígyózó szalag mandula barackmag tizenkét tégelyben sok száz szivárvány gyöngy gurul színes sárból kátrány nagyító alatt zöldből kékbe szárad elindítja körhinta mandalámat 2012.07.30.

   Nyaraló, délutáni gumimedencés pancsolás után. Sógorom megkért, hogy hozzam ki a fürdőszobából unokaöcsim törölközőjét. Ott lógott egymás mellett a két kicsi kapucnis törölközője.   - A teknősös vagy a bárányos az övé? - kérdeztem.   - A világosabb!   - A nagyobb - válaszolt a konyhából anyukám is.

   Irodalom óra volt az utolsó, utána szélnek eredt az osztály. Lena, Katrin, Jon és Lilli elhatározták, hogy a fárasztó nap után kiülnek kicsit egy mólóra. Lena javasolta, hogy vegyenek előtte a piacon egy kiló sárgabarackot, jólesik az édes, leves gyümölcs ebben a melegben. Útközben az utolsó óra nagy vitáját folytatták.    Az irodalmat Varcais tanárnő tanította nekik. Azért szerették őt nagyon, mert mindenben felnőttként kezelte őket, de arra nagyon ügyelt, hogy csak olyan keretek közé vezesse őket, ahol tényleg képesek felnőttként viselkedni. Mindig azt mondta, hogy csak azt kell megtanulniuk, ami nélkülözhetetlen az irodalom megértéséhez, bár ők erről nem voltak meggyőződve... Igaz, ami igaz, az életrajzokból csak olyan adatok kellettek, amik valóban közelebb visznek a költőhöz és a korhoz, ezzel segítve a mű befogadását. De az irodalom tudományából is beléjük vert egy jó adag stílust, formát, költői eszközt és miegymást. Az volt az érdekes, hogy ezek a száraz tények az órának

   Lena félt viharban. Valójában nagyon szerette, csodálta ezt az elképesztő jelenséget, szeretett bőrig ázni is, a villámok és dörgések közötti időt számolni, és a csata utáni elázott világ ébredését. De a viharban van valami olyan erő, ami borzongást kelt, és amitől Lena mindig átérezte, hogy milyen pillanatnyi, pöttöm része ő a világnak, és mekkora csoda az, hogy mégis egy egész világ az övé. A tenger viharjai még hatalmasabbak és ijesztőbbek. Lena sosem látott még tengeri vihart. Hallani hallotta már, de ha látták messziről, hogy közeleg, behúzódtak a házak mögé, beültek a cukrászdába vagy a könyvtárba.    Délutánra nagy vihart jósoltak. Eredetileg úgy tervezték, hogy egész napos bringázást csapnak, átpedáloznak a szomszéd kisvárosba, ott töltik a napot, este jönnek csak haza. Így viszont csak röplabdázni mentek le délelőtt a partra, délutánra szétszéledtek.     Lena ebéd után a kosarába dobott egy esőkabátot meg uzsonnát, a biztonság kedvéért még meleg pulcsit is eltett, gumi

   A mólón ültek, már teljesen sötét volt, a tiszta égen szikrázva ragyogtak a csillagok. A tenger felől langyos légáramlat jött, apró loccsanások hallatszottak a deszkák alól, ahogy a hullámok lökdösték a partot. Az üveg fehérbor lassan járt körbe. Illetve Lena mindig gyorsan továbbadta, éppen csak belekortyolt, mert akármilyen borból is csak egy-két kortyot szeretett inni. A többi már nem ízlett neki annyira. Ma négyen voltak: Nilot, Marc, Libert és ő. Így, nyáron, szinte minden este kiültek páran beszélgetni, társasozni. Valahogy az is kialakult, hogy mindig más fiú hoz bort, és más lány sütit. A süti ma hamar elfogyott, csak a bor járt még körbe.    - Tudjátok, azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lesz majd a férjem... Sehogy se tudom elképzelni - jegyezte meg Lena.    - Hát, gondolom szőke, és fehér lovon jön majd - vetette oda Libert.    - Miért, talán hercegnő volnék?    - Ami azt illeti... - nézett rá Marc.    - Komolyan! - kérte határozottan Lena.     Libert elgon

    Lena elhatározta, hogy a hétvégén meglátogatja Nilot-t a városban. Összecsomagolt, vonatra szállt. Szeretett vonatozni. A közlekedési eszközök közül a vonatot szerette a legjobban. Olyan nagy és biztonságos, még akkor is, ha szélsebesen száguld a szántóföldek között, megnyugtató a zakatolás, zötyögés. Buszon vagy autóban néha rosszul tudott lenni, de vonatban soha. Szerette a hatalmas ablakokat is, meg azt, hogy amikor vonatra szállt, legalább egy fél órát utazott vele, ennyi időre pedig már érdemes berendezkedni. Levenni a meleg holmit, elővenni a könyvet, üveg vizet...    Kiválasztott egy négyest a bal oldalon. Mindig erre az oldalra ült, valahogy jobban tetszett neki itt a táj, vagy ki tudja, miért. Haza felé a jobb oldalra. A város egy órányira volt az ő kisvárosuktól, nyugodtan elhelyezkedhetett. Letette magával szembe a feneketlen válltáskát, elővette belőle az új regényt, amit most fog csak elkezdeni. Most észlelte csak, hogy milyen meleg van. Letette a könyvet az ülésre,

Idegesítő érzés, amikor iszonyúan-de-nagyon tanulnom kellene, közben párhuzamosan van x varrnivalóm, egy kupac cserkész miegymás, nyakamon a záróvizsgám, augusztusban valamikor dolgozni kezdek, tehát ez az utolsó nyaram, és úgy érzem, hogy semmivel, de semmivel nem haladok, és semmit, de semmit nem lesz időm megtenni, amit szeretnék elérni... Szerdán leugrottam Kápolnásnyékre, mert a nyaralónkon legalább nem tudom mással elfoglalni magam, és muszáj tételeket kidolgoznom. A diófa alá telepedtem, mert félárnyékban legalább barnulok egy kicsit, és még a képernyőt is látom valamennyire. Csak délután vettem észre, hogy figyelnek... De addigra már legyőztem az ádáz 8. tételt.

   Momo ijesztő volt. Nem mertem a kezembe venni. Mustársárga kis könyv, az elején-hátán rézkarcszerű nagy képpel, amin egy ijesztően lompos alak slattyog. Ráadásul ez az alak egy kislány, és ha hihetek az ajánlónak, furcsa, de szerethető kis lény, ő menti meg a várost a szürke időtolvajoktól. Ez még annál is borzalmasabban hangzik. Időtolvajok? Hamuszürke aktatáskás ügynökök? Ez már több annál, mint ami nem érdekel. Egyszerűen hozzá sem volt kedvem érni. Kb. felsős koromban kezdődött ez az ellenszenv, és azóta valahányszor a polcon mazsolázgatva átfut a tekintetem a mustársárga könyvgerincen, és egy pillanatra elgondolom, hogy talán egyszer el kellene olvasnom - hiszen mindenkitől azt hallottam, hogy milyen jó - valami nagyon határozottan tiltakozni kezd bennem ellene.    Aztán, úgy egy hete, ki tudja mi ütött belém, minden ellenszenv és undor nélkül határozottam odaléptem a polchoz, mutatóujjamat beleakasztottam a könyvgerinc tetejébe és kihúztam a Momót. Olvastam este, a villam

   Elállt az zápor. Lena szerette az záport, mert különös hangulata van: egyszerre borongós, lehűtő és pezsdítően felszabadító is. Amikor zuhogni kezdett, kitárta az ablakokat, hogy a nyomasztó, fülledt meleget végre kivigye a friss huzat. Percekig állt ott, könyökölt az ablakpárkányon és nézte a hulló kövér vízcseppeket. A virágládában a muskátlik szinte kacagtak a csiklandós zuhanytól. A macskaköveken először csak kopogott a víz, aztán összegyűlt és bugyborékolva, csobogva futott lefelé, a tenger felé. Aztán a felhők ahogy jöttek, el is foszlottak és kisütött a nap.    Lena kapta a kis kosarát, vékony kabátot húzott virágos ujjatlan ruhája fölé, majd levette a polcról a piros gumicsizmáját, belebújt. Így indult útnak a főtér felé. Már délelőtt be akart vásárolni, de nem volt ideje, közben pedig eleredt, azért nem indult el... De nem is bánta, mert most pocsolyás, fröcskölős út vezetett a boltig. Vígan rakosgatta a lábait, élvezettel vágott keresztül a legmélyebb tócsákon, az utcák

Ennyi. 17 év, egy család, pár barát, és vége. Nincs tovább. Még csak azt sem tudom milyen, nem is ismerem; de Valakik, akik vakon és dühből döntenek, most kőszívvel elveszik egyetlen kincsemet, az Életemet. Egy senki volnék? Egy porszem a vad gépezetben, aki rosszkor, rossz helyre született? Nem számítok. És nem sírhatok. Csendben, némán kell gázzal hamuvá égnem. Nem kiálthatok segítségért, mert az még nagyobb veszélybe sodor. Minket. Nincs ember, nincs Isten, aki e rettentő gonosz karjából kiragadjon? Ha van a kőszívek között egy, ami dobog, most segítsen: itt vagyok! Írni nem írhatok, csak könnyemet nyelem... De ha van itt egy kő-angyalod, most küldd el, Istenem! 2012.04.19.

Lena különösen izgatott volt, ahogy készülődött. Katrinhoz ment, hogy a plakátot, amit elvállaltak, együtt elkészítsék. Már ismerte egy ideje, de még soha nem járt nála. És ez az első alkalom nagy várakozással töltötte el. Tudta hová kell menni, ismerte a házat, mert annak az udvarában volt belül a kedvenc cipőboltja. Hát elindult nagy lelkesedéssel lefelé, a főtér felé. Útközben megpróbálta elképzelni, vajon milyen lesz Katrin szobája. Katrint csodálatos, színes személyiségnek ismerte és valahogy sehogy nem tudta elképzelni az otthonát. Alig várta, hogy beléphessen a birodalmába. Belépett a nagy kapun, felszaladt a lépcsőn az első emeletre, megkereste az ajtót és becsengetett. Katrin mosolyogva, hatalmas öleléssel fogadta: - Szia Lena! Képzeld találtam egy kupac Verita-prospektust, rengeteg jó kép van benne... - Szuper! - Itt lepakolhatsz, aztán gyere, itt dolgozhatunk nyugodtan! Lena kibújt a cipőjéből, felakasztotta kis kabátját, és kíváncsian körülnézett. Az előszob