Jégmadár

    Reggel madárdalra ébredt. Nyújtózott egyet és mélyet szippantott az erdő illatától nehéz levegőből. Kiment a ház elé, reggelire való gyümölcsöt keresni magának. Becsukta maga után a deszkaajtót és kisétált az útra.     – Na, most merre? – kérdezte magától, de a lába vitte kérdés nélkül.     Csendesen járt az úton, nem énekelt, nem mesélt magának, még a gondolatai se kergették egymást szüntelenül a fejében. Az út, amit lába választott, enyhén emelkedett. A lombos fák között előbb-utóbb megjelentek az örökzöldek is, aztán szívós cserjék váltották fel az erdőt.     – Hű, mennyi áfonya! – hajolt le a bokrok közé.     Mézédesek voltak.     Sokáig bandukolt a hegy oldalában. Az egyik lejtőn pásztorok tanyáztak. Már messziről érződött a tábortűz gyantás füstje. Hajnaltündér letért az útról és egyenesen hozzájuk sétált. A legelésző kecskék épp csak a fülük legyintésével jelezték, hogy észrevették az idegent.     A pásztorok leültették maguk közé a tündért, kimértek neki is eg

     Hajnaltündér, miután elhagyta a gyógyfürdős falut, még sokáig nem találkozott állatokon kívül más élőlénnyel. Hetekig járta az erdőt-mezőt, hol vidáman énekelve, hol történeteken morfondírozva, hol némi borongással a szíve körül – attól függően, hogy a jelenben, a múltban vagy a jövőben jártak épp a gondolatai.      Egy szélfuvallatról, egy lehulló ágról, egy szarvasinalásról néha-néha eszébe jutott a bolyongó vándor. Ködös, szürke alakjából nem sokat látott, sem azt, hogy ki ő, sem azt, hogy hol jár, pusztán annyit sejtett, hogy egyfelé tartanak. Hol van az a pont, ahol találkoznak végre?      Ha pataknál járt, a vízbe lépve varázsigét mormolt, s Olívia, ha ráért, válaszolt a hívásra. Ha nem tudtak találkozni egy sziget hajlatán, akkor üzeneteket küldtek a vízcsobogással. Máskor Hajnaltündér a madarak röptében Tengerkéket vélte felfedezni, akkor gondolatsebes repüléssel, mire tündér is csak akkor képes, ha legmélyebb szeretettel hívják, ott termett náluk a tóparti házukban. Ivott