Jégmadár

   A múzeum előtt találkoztak. Lena virágos tavaszi ruhát és vékony kabátot viselt. A városban már kellemes, jó idő volt, de kicsit tartott tőle, hogy az épület vastag falai között hűvösebb lesz, mint odakint, ezért vett fel még egy réteget. Kivételesen időben érkezett, egy pár perccel korábban is a megbeszéltnél, így volt ideje megszemlélni a bejárat melletti állványra helyezett tájékoztatókat.    Egy észt fotográfus kiállítására jöttek, részben háborús, részben a háború utáni helyreállításról szóló képekből rendezték. Természetesen Libert volt, aki  mindenképp   szerette volna meglátogatni, Lenát főként az vonzotta, hogy az időszaki kiállításra szóló jeggyel az állandó kiállítást is megnézhették, amelyben többek között egyik kedvenc festőjének művei is szerepeltek. Mire a fiú megérkezett, ő már felfegyverkezett a tárlatokhoz szükséges prospektusokkal.    A pénztárnál jegyet váltottak és beléptek az első terembe. Lena örült, hogy hozott magával kabátot, mert valóban hűvös volt az

   Fáradt, őszi kedd volt és Lenának a város másik végébe kellett utaznia egy szakkönyvért, amit csak ott lehetett megkapni. A tompa, nyirkos idő, a fáradtság vagy az idegen helyek tették? Ki tudja... A lánynak minden esetre nem volt olyan jó hangulata, mint máskor, a sok átszállástól, tájékozódástól, városrészenként változó összetételű utasközönségtől zúgott a feje, s mivel nem reggelizett rendesen, az éhség sem kímélte. Ilyenkor persze nem lehet számítani a megérzésekre, ezért kétszer is eltévedt, bár nem nagyon, de ahhoz  épp eléggé, hogy nyomorult kedvvel érkezzen meg végül abba a sötét kis zugba, ami a kiadó könyvesboltja volt.     A rendeléssel szerencsére minden rendben ment, már kikészítve várta az izgalmas új könyve, még akciót is kapott rá. Fizetés után megkérdezte az eladót, hogy hol talál a közelben pékséget, ahol végre ehet valamit. Egy kicsit felfrissülve nekiindult, hogy megkeresse a hazafelé vivő busz megállóját.     Ahogy sietősen szedte a lábát a szűk, rövid kis

   Ez a tegnapi nap tanulsága.    Ti jártatok már úgy, hogy egy könyvet (mármint irodalmit) csak azért olvastatok el, mert muszáj volt és nem azért, mert érdekelt? Velem még sohasem történt ilyen. Már hallom is a hangokat: nem hallottál még a kötelező olvasmány műfajáról? De igen. Csak általában, amit elkezdtem olvasni, az már érdekelt, esetleg be is szippantott magába annyira, hogy önszántamból fejezzem be. És ha nem? Ijesztően sok év távlatából bevallom, hogy ami nem vett meg az első tíz oldallal, azt azonnal le is tettem. Például a Harry Pottert első próbálkozásra. (Nem kötelező volt, csak menő, és pár évvel később egy éjszaka alatt végeztem az első kötettel.) A Bűn és bűnhődést első, majd második próbálkozásra. Meg még sok mást. Sőt, volt olyan is, aminek még a borítójára se voltam hajlandó pillantást vetni, annyira nem érdekelt, mégis ötös olvasónaplót írtam belőle. Megesett az ilyesmi. Most arra fogom, hogy már akkor is éreztem: minden történetnek megvan a maga ideje.