Jégmadár

  Hallgatni kellene. Érintetlenül hagyni a hangsorokat. Tükörnek lenni, nem tótükörnek, hol kavics minden kiejtett szavad.   Képtelenség kivárni a csendet, záporzik a sóder, a körkörös hullámok egymásba szövődnek – interferál – mondod, te ezt is tudod   én semmit. Bár tudnék bólogatni, mint a part menti fák, míg elül a vihar, de késő, erősödnek a széllökések, már a fövenyt mossák hullámaim.   Még elfuthatsz, miért nem mozdulsz, azt hiszed, erősebb vagy a víznél, hiszen a tested több, mint ötven százaléka én vagyok, aki a követ kiveti   a partra és visszasimulok a medrembe. Mondd, te felszedted volna a cserepeket?

Hermione Granger átlagos családfával, átlagon felüli értelmi képességgel, szorgalommal, kíváncsisággal, ezen felül boszorkányvénával rendelkezik. Habár „a vérében van” kifejezés itt talán mégsem helytálló, hiszen első generációs mágus (köznyelvi kifejezéssel sárvérű ), tehát természetfeletti képességeit semmiképpen sem örökölhette.   A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában kiváló minősítéssel végzett növendék sikere nem magától értetődő, mindennapos küzdelem volt számára például, hogy az órai elkalandozásokat leleplező mangákat maradéktalanul eltüntesse a könyveiből vagy a Griffendél klubszobában biztos rejtekhelyet találjon a félmeztelen Justin Timberlake-es Bravo-poszterének.   Nem tudni azonban, hogy boldogabb volt-e attól, hogy hétköznapi problémáit pálcasuhintással képes megoldani, hogy varázsigére szárad meg a lábán a vizes zokni vagy az időben visszautazva csekkolhatja a saját frizuráját.   Két évtizede hónapokig lestem az alk

  Ha reggelre a redőny már nem bontaná szálakra a napfényt, ha a rigó helyett hajnalban golyó fütyülne, ha éjjel megdermednének az át nem adott mozdulataim és csak egyetlen egy mesét mondhatnék el neked ma este, az ágyad fölé akasztott tarisznyába pogácsát tennék (késsel rácsosra vagdalt tetejűt, mint a dédimamáé), sót és szavakat. Azt nem tudom, hogy kiét. Nagyanyám a sublóton hervadó pünkösdi rózsák nehéz illata közt térdepelve tanította litániázni anyámat. Szívből szólította toronynak, szekrénynek, edénynek az Égi Anyát. Anyám az első férjéért áttért, s többé sem Máriával, se a nagyanyámmal nem állt szóba. Én körbetáncoltam veled a szobát, amikor először neveztél Mamának, aztán csak bámultalak dermedten egy percig: te az én lányom, rendben, de én meg a te anyád vagyok? Torkon ragadott a sok jó szó, amit hazulról kaptam, a "filozófiával legyet sem fogsz, nemhogy férjet", az "én tisztességes lánynak neveltelek", és a "majd meglátod, de akkor már késő les