Mindenki Mirával akart cserélni. Nem csak pufi, szőrős, csillogós, hologramos és háromdés hanem olyan is volt neki, ami ugrott, repült, forgott, már attól függően, hogy póni volt, tündér vagy balerina. Egy ilyen matricát harmincöt simáért adott, átváltva húsz csillogós, vagy hét szőrős, esetleg pufi, esetleg hologramos, vagy öt háromdés. Bomba üzlet. Azt nem árulta el, honnan szerzi, de lehet, hogy ő sem tudta, mert a svéd nagybácsijától kapta az ötös matektémazáróért. Hánytam az ilyen csajos vackoktól, de élő matricája nem lehet akárkinek, összeválogattam tehát huszonegy csúcsmenő verdát, egy hologramos tansformerst, egy szőrös Chubakkát és odaállítottam Mira elé. „Mid van?” kérdezte, és kezébe nyomtam a borítékot. „Túl könnyű. Ez nem lehet annyi.” „Számold csak meg” feleltem, mire Eszti felé biccentett, aki riadtan nyálazni kezdte a matricákat. „Megvan mind” suttogta. „Fiúsak” húzta fel az orrát Mira. „A legjobbakat hoztam. A többiek sokat adnak érte.” A matricakirályn
Komolyan csak mesélni és játszani érdemes. Én itt (is) mesélek. Néha játszom is.